Mikortól lehet megkérni egy anyukát, hogy ne hozza magával a gyerekét, ha találkozunk?

Hát mi eleve minden szégyenérzet nélkül meg szoktuk beszélni, hogy gyerekes vagy gyerekmentes találkozás lesz-e. De a gyerekmentes az igazi. 😉

Viszont a barátnődben még dúlnak a hormonok. Én biztos megbeszélném vele, hogy jobb lenne, ha otthon hagyná a babát, de ugyanakkor légy megértő, és türelmes, ez a fajta ragaszkodás változhat.

Nem szólnék neki és kész! Sértődjön csak meg. Ti is megsértődhetnétek a viselkedésén. Több embert untat a gyerekével, aki csak neki fontos.

Értem én, hogy egy szülő szereti a saját vérét, de nem mindenkinek más üvöltő csecsemője a vágya.

Én egy kissé elfogult is vagyok, mert utálom a pici gyerekeket. Van egy barátnőm aki szült, vele se találkoztam fél éve pont emiatt. Találj neked megfelelő társaságot és meg van oldva.

Empátia meg gyerekbarát programok.

Fél éve 'empátiáskodik' egy baráti társaság jelentős része a gyerekes barátnővel, aki nem veszi észre magát, hogy zavaró a gyerekkel együtt. Barátnők szeretnének beszélgetni, de barátnők csak a gyerek sírását, ordítását hallgatják meg az anyuka gyerekkel kapcsolatos monológjait. Ha már ilyen szavakkal dobálózunk, hogy empátia, akkor azt ugye tudja mindenki, hogy mint a tisztelet, oda-vissza működik. Ők empatikusak, türelmesek a másikkal, meghallgatják a gyerekes nőt, de ez oda-vissza nem kölcsönös. Kikapcsolódnának, de ehelyett nekik ég a pofájuk, ha el akarnak menni egy étterembe egy hosszú munkahét után. Direkt azért mennek el, hogy az otthoni mókuskerékből kiszakadjanak, erre belekerülnek egy újabba.

Akik nem értik, hogy miért probléma a fehér szőnyegen pelenkázni:

Mert fehér a szőnyeg. Oké, letakarja valamivel, de mi van, ha a gyerek kipisil? Tévedés, hogy csak a fiúk tudnak árvizet zúdítani, a lányoknál is kicsaphat a pisi. Amúgy meg ha pelenkázok, nem vagyok olyan paraszt, hogy ott hagyom a kakis-pisis pelenkát, első dolgom, hogy kidobom.

És hogy miért nem a kérdező dobta ki? Én 3 gyereket pelenkáztam, kettő gyermekemet és a kistestvéremet. Múltkor volt itt a húgom, akinek még pelenkás a gyereke. Átpelenkáztam, és elkezdtem öklendezni, nagyon undorító volt. És miért? 1. Elszoktam tőle. 2. Mert nem az én gyerekem.

Es majd mindjárt jönnek az olyan kommentek, hogy "de hát a kérdező a saját gyerekével is ilyen lesz, őt se fogja pelenkázni és nem fog a kakis-pisis pelenkához nyúlni?" 1. Nem biztos, hogy lesz gyereke. 2. A saját gyerekéhez nyilván másképpen viszonyul az ember.

Más az, amikor valamit azért kell megtenni, mert egyesek igénytelenek, és ott hagyják a koszos pelenkát, és más, amikor rá vagy kényszerülve, hogy bepelenkázd a saját gyerekedet, mert bepisilt, bekakilt.

Meglátszik, hogy itt mindenki a saját életét tartja a legfontosabbnak, és a saját érdeklődési körét. Én hatalmas beleéléssel tudtam pletykálni, teljes szívemből átéreztem milyen nehéz, ha a pasidnak nem tudod megmondani, milyen ruhát akarsz felvenni, mert félsz a rossz véleményétől, de most, hogy MÁR más van nálam középpontban(ami másoknál nincs), én vagyok a begyöpösödött, nem az, aki 30 évesen ott tart, hogy mondjon meg valamit a kollégájának vagy főnökének, vagy hogyan mondja meg a párjának, hogy milyen ruhát akar és milyen dekorációt. Ezek MÁR akkor kis szr problémák ahhoz képest, hogy a gyerekem nem fejlődik megfelelően, hogy kb körberöhögtem őket és úgy gondoltam, hogy rinyálnak a semmin, ráadásul bele sem látnak abba, ami engem foglalkoztat és tanácsot adni sem tudnak..

Képzelje itt minden gyermektelen nő, hogy aki szült, az MÁR ÁTÉLTE az ő összes problémáját párkapcsolat és munka téren, csak jött neki új, amibe meg mások nem látnak bele, és tudom, hogy nem szép összehasonlítani, hogy kinek a körme tört le, kinek meg a fél lába szakadt le, hisz mindkettőt átélheti az ember tragédiaként, de azért vegyük már észre, hogy az egyik mennyivel nagyobb dolog a másiknál, de minimum a körmös ne a lábát elvesztettnek panaszkodjon és ne kicsinyelje le a dolgot, csak azért, mert vele még nem fordult elő és neki a körme a legnagyobb baja.. Beszélgessen olyannal, akinek szintén a körme a legnagyobb baja, ott majd talál megértésre..És akinek a lába szakadt le az is korábban tudott szomorkodni a körömletörésen, ettől még nem begyöpösödött, hogy már többet nem érdeklik a letört körmök..

A gyerektelen nők sokszor annyira felszínesek és nem akarják észrevenni a dolgokat..

Szerintem van rangsor a dolgok között, tudom, hogy az emberek mindent máshogy élnek át, de aki azért szorong, hogy a jófajta szalámit veszi e meg, vagy azért, hogy a gyereke már egy hete csak napi 3 órát alszik a 14 helyett egyhuzamban.. Szerintem sok dolog igenis összehasonlítani, és egy emberi életről gondoskodni(életben tartani) sokkal nagyobb fajsúlyú, mint a hogy mondjam meg a főnökömnek, hogy engedjen el szabira, hogy ott lehessek a férjem anyjának a szülinapján anélkül, hogy megharagudna, vagy mondjuk kullancs volt a kutyámban.

Én nagyon szerettem a barátnőim, amíg olyan életem volt, mint nekik, de mikor majd fél kiló elmaradásban volt a babám, mert nem evett rendesen, akkor rohadtul nem érdekelt, hogy az egyik pasija miért nem lelkesedik eléggé az új idegennyelv iránt, amit a barátnőm elkezdett tanulni(később ezért szakítottak) vagy hogy a másik albérleti díját megemelték 10 ezer forinttal és szóltak neki, hogyha nem tetszik ki lehet költözni, úgyse talál olcsóbbat.. Érted ilyeneket hallgatsz, miközben azon aggódsz, hogy egészséges e a gyereked, akinek a táplálása napi szintű dolog, minden kidobott percért kár..

Egy kisbabát életben tartani NEHÉZ és FONTOS és a fiatal felnőttek életében ritkán van hasonló súlyú dolog, mint egy embert életben tartani. Talán csak a szülőgondozás, de az a mi baráti társaságunkat nem érintette. Ha el vagy akadva a fő feladatoddal, teljesen normális, hogy ki vagy bukva és csak az foglalkoztat, mert itt nincs második lehetőség, egy ember élete a tét.

Nálunk 3 évig ment ez a barátság, nagyon sok negatív véleményt kaptam, meg lekezelést, hogy "bezzeg az én anyám két gyerekkel volt a bankban, te meg eggyel sem tudsz bánni" meg ilyenek, semmi rálátás nélkül ment a véleménynyilvánítás, amikor segíteni próbáltak is csak lehúztak, most meg kerülnek, mert "le vagyok maradva", sőt az egyik haverom a mai napig nem hiszi el, hogy autista a gyerekem, akivel nehéz, közölte, hogy kellene találnom egy pasit, mert akkor segítene nevelni és jó példát mutatni. Nincs gyereke és pasi. Korábban nem volt ekkora kretén.

Őszintén, amíg nem volt gyerekem, bírtam őket, együtt éreztem velük, együtt nevettünk, együtt sírtunk ugyanazokon, amióta van, egyiket sem bírom és ők is így vannak vele. Na nem mintha a gyerek olyan összetartó erő lenne anyákban, sőt, ellentétes nevelési elveknél csak úgy nő a szakadék, de könnyebb velük beszélgetni.

Utolsó. Őket meg pont nem a babád fél kiló elmaradása fogja érdekelni.

Igen, mindenkinek a saját baja a legnagyobb! Nekik a pasik, főnök, kutya. Neked a gyermek.

Minden embert a maga dolga érdekel, téged is, kár álszenteskedni.

Engem is jobban foglalkoztat az, hogy milyen lesz a hétvégi randim, vagy átmegy-e a saját kocsim a műszakin, mint más gyereke. Ez így normális.

Ha nem érdekel valakit nonstop a másik gyereke az kretén...ahha.

Engem meg az nem érdekel, hogy milyet kakil ödönke.

Oké, akkor mint gyakorló apuka hadd osszam meg, hogy látom a témát:

Az ember tudatosan vagy tudat alatt mindig egy dologra koncentrál. Amíg fiatal az ember jellemzően az a célja, hogy kiépítse a saját szociális hálóját, társat, barátokat találjon. Ennek a legeffektívebb módja a sok szociális interakció. Így ebben az időszakban az emberek sokat járnak társaságba, bulizni és a központi téma is az, hogy ki mit csinált.

Aztán akik kikerülnek frissen a munkaerőpiacra, azoknál sokszor a karrierjük kerül központba, így a központi témájuk, hogy hol milyen a meló, milyen a fizu, milyen a főnök, milyenek a kollégák.

Aztán amikor valakinek gyereke születik, akkor hirtelen a saját családja kerül a központba, ekörül forog az élete.

Úgy ahogy az aki épp a társkeresős időszakában van leszarja, hogy mit csinál egy baba, pont úgy aki a családközpontú korszakában van jelentéktelennek tartja, hogy a másiknak milyen volt a randija és mit mondott a főnöke.

Nyilván a különböző élethelyzetek mást és mást helyeznek központba, én eddig ezeket éltem meg.

Aztán nem is mindenkinél jön el mind: valakinek 50 évesen is a buli körül forog az élete, valakinek meg full kimarad a bulizós időszak.

Sőt, az események se mindenkinél hozzák el ugyanazt. Vannak akik ugyan szülővé válnak, de agyban nem állnak át rá. Belőlük mondjuk nem gyakran lesznek minta szülők.

Vagy van akit a karrier dolog nem mozgat meg egyáltalán a melóban, így ledolgozza a minimumot és annyi. Belőlük meg cégvezető nem lesz soha.

Ettől független egy intelligens ember megérti, hogy a másiknak most másról szól épp az élete, így ha az az illető tényleg fontos számára, akkor igyekszik alkalmazkodni.

Így pl anno bulizós fiatalként, amikor egy barátomnak gyereke lett ugyanúgy felkeltem a buli utáni reggelen, bementem a játékboltba ajándékot menni, majd elgügyögtem a babájàval. Most pedig 10 évvel később a másik oldalról is végighallgatom azt a barátomat, aki még mindig társat keres, de nem sikerül neki. És ez mindig kölcsönös...