Anyukák! Nem bántátok meg ,hogy vállaltatok gyereket ?

Nem hogy gyereket akartam, hanem mindig is kettőt szerettem volna.

Aztán egy vetélés után megszületett a fiam.Boldogságom határtalan volt. Mikor elérkezett az újabb baba iránti vágy, egymás után 5 babát veszteytem el az első harmadban.

Hiába volt már egy tökéletes gyerekem, egyszerűen nem tudtam kiteljesedni. Kétgyerekes anyaként gondoltam magamra, de a tükörbe nézve csak egy egygyerekes nő nézett vissza.

Mivel az utolsó vetélés olyan rosszul sikerült, hogy életmentő műtéten estem át, feladatuk. És nem tudtam megbirkózni ezzel.

A sors viszont elrendezte. 2 évvel a beletörődés után mondhatni véletlenül (ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor, azért nem teljesen véletlenül ((megszakításos védekezés)) teherbe estem.

Kislányom született. Már 9 éves, egy hisztis, akaratos, egoista boszorkány, aki hatalmas zenei tehetség, másfél éve kezdett hangszeren játszani és a zeneiskola 6. évfolyamának anyagát játssza.

Igaz, beleőszülök, néha cafatokban lógnak az idegeim, de igen, boldog vagyok, és kiteljesedett.

Nem változott meg a testem, semmi nyoma terhességnek, szülésnek. Ugyanolyan jól nézek ki, feszes és vékony vagyok.

Sosem aludtam át az éjszakát én magam sem és nem is aludtam sokat soha, így fárasztó amikor óránkénti kelés van, de nem érzek semmi extrát emiatt. Pedig most epp fél éve igy van, próbálkozok, néha jobb de átlagban óránként kelek.

Szoptatok 1 éve.

A szex minden napos, minőségi, többszöri alkalmas.

Nem tudom lemondásként kezelni azt, amit esetleg már nem teszek meg hiszen a prioritás megváltozott és annyira jo és annyi örömet okoz, hogy sz@rok minden másra :)

Ugyanúgy foglalkozok magammal, jól erzem mafam, szerelmes vagyok és ráadásul egy mini férfiban látom a szamomra legjobb férfit és fedezem fel a hasonlosagokat ami csodás. Minden nap tanul valami újat és az, hogy ezt nekem, nekunk köszönhető és latszik rajta a foglalkozás, az leírhatatlan.

Kedves kérdező! Én egész életemben, értsd kislány korom óta tudtam, hogy nekem semmit sem fog érni az életem család nélkül. Már a plüsseimmel anyukásat játszottam. Erre rendeztem be az életemet, hogy majd lesz egy szerető férjem és gyermekem. Persze a karrier és az előrehaladás is ugyanolyan fontos, ügyeltem az önmegvalósításra is. A testem sosem volt tökéletes a szememben. Mindig is kövér, túlsúlyos voltam, ez szülés után se volt másképp, és mindig örök harcot vívtam a testemmel. Így ismert meg a férjem, elfogad, sőt, szereti, hogy ilyen vagyok. Ugyanolyan jó vele a szex most is. Odafigyel rám, kiveszi a részét a kislányunk körüli teendőkben.

Amíg meg nem ismertem, nagyok hányattatott életem volt. Pszichothrillerként jellemezném. Rengeteget szenvedtem, hogy elérjem a vágyott boldogságomat. Most élem a happy endemet, az aranykoromat, és nagyon igyekszem megtartani ezt az állapotot. Szeretem magamat, magunkat, az életünket.

Nem nevezem "csodának" a gyermekemet, mert ő ugyanolyan ember lesz, mint a többi, nem lesz megváltó, nem követelem meg tőle, hogy színötös legyen az összes tárgyból. Úgy nevelem, hogy helyesen éljen, gondolkodjon, és ne ártson senkinek.

Nap mint nap látom, milyen iszonyúan nő, okosodik, fejlődik és ezt csodálatos dolog megélni. Amikor puszit ad, kimondja nekem, hogy anya, szejetlek, átölel, tőlem tanulja az élet alap dolgait és örül a sikereinek, annál nincs nekem szebb.

Ha ehhez éjjel kelni kell, hát istenem. Ez is csak egy időszak ami elmúlik pár éven belül.

Ha ehhez striák kellenek? Nekem előtte is voltak...

Ha ehhez szülés, terhesség kell? Nagyon szép terhességem volt, ritkán adatik meg ilyen. A szülés meg szülés. Nem egy piknik, de túl vagyunk rajta és ennyi.

Én ezeket a dolgokat nem problémának vagy áldozatnak tekintem, hanem egy megoldandó feladatnak. Ami elvezet a kis puszikig, a kis sikerekig, a mosolyáig.

Ha te nem akarod ezt, senki sem kényszeríthet erre, szabad ember vagy döntési lehetőséggel :)

Én azt kívánom neked hogy soha többet ne akarja senki az akaratát rád erőszakolni. Ha ti így képzeltétek el a jövőtöket akkor más is fogadja el, nem mindenki egyenrangú gondolkozású.

Az én anyám testvére lenézett engem mikor terhes lettem az 1 éves fiam mellett engem nem érdekelt hogy fáradt vagyok annyira szeretem a gyerekeket és annyira szerettem volna második babát ő azt mondta a családtagjaimnak mekkora szégyen ez (neki nincs gyere 40 múlt és most már ők sem akarnak)

Aztán a kicsi betegen született és mindenhova kirakta a gyászos idézeteket a gyerekem nevével aztán a temetésen is csak zokogott.. Én nem értettem hogy miért szégyen a terhesség hisz meg volt adatva a lehetőség volt hely eltudtuk volna tartani szépen felakartam nevelni viszont én sosem szóltam meg őt hogy nem akarnak gyereket..

Annak idején nem akartam gyereket egyáltalán, aztán olyan 25 körül kezdtem azt érezni, hogy talán egyszer, és ha most búcsúszna, akkor megtartanám, de azért ekkoriban még nagyon ügyeltem a megfelelő védekezésre. Aztán 27 évesen már egyre jobban foglalkoztatott a téma, és azt éreztem, hogy már nem akarok sokáig várni. Végül 29 évesen jött el az az igazi "gyereket akarok" érzés, aki szerencsénkre az első próbálkozós hónapban össze is jött.

Volt egy nagyon nehéz, komplikációkkal teli terhességem, ami koraszüléssel végződött. Bár a fiam egészségesen született, nem volt szükség semmilyen orvosi beavatkozásra, de pár napig inkubátorban volt és ez nekem akkora trauma volt, hogy nagyon nehezen álltam fel ebből. A fiam - nyilván az idegrendszeri éretlenség miatt is - nagyon nagyon sírós baba volt. Az első fél év nagyon nehéz volt és az első 3 hónapban bizony volt, hogy megfordult a fejemben, hogy nagy hiba volt gyereket vállalni. Persze akkor még agyilag nem fogtam fel, hogy ez a végnélküli bömbölés nem tart örökké, plusz a hormonok pörgése is nehezített a helyzeten. Most már két éves és már a kezdeti nehéz időszakból is a szépre emlékszem. Egészséges, bár szemüvegre van szüksége (ez épp a napokban derült ki), ez sajnos lehet a koraszülés miatt de lehet genetikus is, hiszen mi is szemüvegesek vagyunk. Ezt most megint kicsit nehéz nekem elfogadni, hogy azt a gyönyörű kis arcát eltakarja egy ronda szemüveg. De őszintén szólva azt gondolom, hogy ennél nagyobb problémája sose legyen!

Okos, ügyes és annak ellenére hogy csak 2 éves, fantasztikus humora van, amit fogalmam sincs kitől örökölt...😅

Vannak nehéz napok, időszakok. Legyen ez egy hisztis nap, vagy legyen ez amiatt hogy most epp sajnálom szegényt a szemüveg miatt, mert úgy átvállalnám tőle.. de sosem érzem azt hogy megbántam volna, pedig egy iszonyú nehéz természet, aki elképesztő érzékkel táncol az idegeimen 🤣 De vissza nem csinálnám soha!

Viszont második gyereket már nem vállalunk. A férjem szeretne, de (azon túl, hogy félek hogy megint korababa lesz) én azt érzem, hogy ennyi az érzelmi, fizikai, és mentális kapacitásom. Sajnos vagy nem sajnos de egy második gyerekre én már nem vagyok alkalmas.

Mindig is szerettem volna gyereket. Nem volt rá különösebb "okom", egyszerűen tudtam, hogy az anyaság fog értelmet adni az életemnek.

A testem nem igazán változott meg. Ha változott volna, valószínűleg rosszul viselném, mert erre mindig érzékeny és igényes voltam.(Talán ezért sem változott jelentősen.)

Még pici a babám, de egy percig sem bánom, hogy ő lett nekünk, akkor sem, ha éppen hulla fáradt vagyok. És nem gondolom, hogy ettől kevésbé lennék "szabad", nekem sose volt gond, ha valamiért (ezesetben valakiért) felelősséget kell vállalnom. Gondoskodó típus vagyok, így nekem nem okoz gondot, ha valamiről le kell mondanom, sőt én nem is élem meg lemondásként, hogy mondjuk nem alszom annyit, mint eddig, vagy ritkábban sikerül megnézem egy filmet vagy éppen elmennem pizzázni. Mert szívesebben is vagyok a babámmal. Amikor meg kikapcsolódásra vágyom, azt gyerek mellett is meg tudom oldani.