Anyukák! Nem bántátok meg ,hogy vállaltatok gyereket ?

Régen nem akartam sosem, azt mondtam amit te :D soha nem voltam babázós, hidegen hagytak a babák. De valami mégis megváltozott, vágytam a gyerekre, pedig a férjemmel mi nagy utazgatósok vagyunk, megjártunk már pár országot, de én egy ideig lemondtam erről is, mert hát késöbb is lehet menni gyerekkel. Nem bántam meg, hogy vállaltam, a testem sem ment tönkre annyira, nem híztam el, egészségesen étkezem, tornáztam elötte is, közben is, most majd lassan utána is (császár lett, így várni kell még fogyósabb mozgáshoz).

Az éjszakai keléseket nehezen viselem, én mindig rengeteget tudtam aludni, most kb a felét, de még viselhető.

Én igazán nem mondtam le semmiről, késöbbre helyeztem a terveket, amiket ugyanúgy megtudunk tenni, nem fogok bezárkózni azért mert gyerekem lett, s csak az utcában fel-alá járkálni. Persze a vírus most amugy is hazavágott mindent...

A férjem meg... Áhh. Ő részéről nehéz szavakba foglalni, azt mondja készen állt a gyerekre, de nekem ő is csak egy gyerek néha, nem hiszek neki :D

Baromi nehéz, de szerintem megéri, nem csinálnám vissza.

Mindig is szerettünk volna gyerekeket a férjemmel. Én négyet, ő hármat. Három után én is azt gondoltam, itt megállhatunk. Másképp alakult, megszületett a negyedik is.

Őszinte leszek: kutya nehéz volt az eleje, mert kicsi korkülönbséggel születtek. Leginkább az viselt meg, hogy nehezen jutottunk el programokra. Nehéz volt, amikor a szokásos gyerekbetegségeken estek át éppen és éjszaka felváltva voltam ápolonő és aggodo édesanya. Önsajnálatot éreztem sokszor, de az nem jutott eszembe, hogy jobb lett volna, ha nem születnek meg.Aztán nőttek és ez megváltozott. A legkisebb gyerek 3 éves korátol újra dolgozom. Mit mondjak, ez az időszak sem volt könnyű. Munka, különorákra, edzésekre hordás, házi feladatok ellenőrzése. TAnév elején, mikor épp 3 alsosom és egy felsősöm volt, azt hittem, beleőszülök, mire mindenkinek minden tanszere bekötve, összekészítve stb.

Ez az időszak is elmúlt, ma már két egyetemistánk is van. Ők a világ legjobb gyerekei és testvérei! Persze ma is vannak gondok,mert épp nem sikerült egy forgalmi vizsga, vagy éppeen itt van az egyetemi jelentkezés határideje a nyakunkon. Ezek sem kis gondok, de mások, mint a kisgyerekes anyukák problémái.

Közben persze, ahogy nőttek, mi is szabadabbak lettünk a férjemmel. Újra el tudunk menni kettesben színházba, hangversenyre, a családi nyaralás mellett 1-1 kettesben eltöltött hosszú hétvégére is (persze nem most, a Covid alatt).

Szoval nem bántam meg, akkor sem, ha voltak nehéz időszakok.

Most újra elolvastam a kérdéseidet. Testi változás: sajnos a negyedik gyerekemnél meghíztam. A férjemet nem nagyon zavarta, engem jobban. Jo néhány év után sikerült leadnom a felesleges kilokat, azota nagyon vigyázok, ne hízzak meg újra. Persze nem lettem olyan vékony, mint az első gyerekem előtt, de ezt ma már inkább a korom számlájára írom.

2 éves a babám ideáig nem mondtam le semmiről.

Én már 16 évesen elhatároztam hogy fiatal anyuka szeretnék lenni ha lesz olyan párom akit már jól ki ismertem és jó apának találom.

20 évesen szültem 3 év párkapcsolat után szebb életet el sem tudnák képzelni.

Nem mondtam le semmiről mert nem voltam bulizós.

Hétvégenként van egy nap hogy a szüleim elviszik a gyereket mi ilyenkor tartunk egy csavargós napot.

Sosem nyafogtam és tartottam nagy problémának hogy fel kellett kelni a gyerekhez, hisz ezt vállaltam, ez a dolgom hogy gondoskodjak róla.

Nekem ez így nagyon jó, van szép lakásunk, szép családunk, imádok takarítani rendbe tartani a dolgainkat szeretek házi asszony lenni még jobban szeretem a családot. A testem nem ugyan olyan de úgy állok hozzá voltam én nagyon csinos is, annyi év elég volt most nem az a közép pont, a férjem így is elfogad. Szeretnék még gyerekeket hogy ha idős leszek végig tudjak telefonálni a gyerekeken és legyenek szép hétvégi összejövetelek.

Azt mondhatom hogy a gyerekem tetté szebbé az életem én nagyon jól érzem magam és kiejteni se merném hogy én megbántam. Ezen mit lehet megbánni? A csillogó baba szemek azok az igazi kacajok..

Nekem még relatíve friss az élmény, csak fél éves a kislányom, de őszintén mondom, hogy életemben nem voltam még ilyen boldog és kiegyensúlyozott, valahogy olyan "hazaértem" érzésem van, minden nehézség ellenére is :) Pedig amúgy én elég sztereotipikusan indultam neki, gyerekként meg kamaszként olyan nagyon nem foglalkoztatott a kérdés, elméletben persze valahogy úgy voltam vele, hogy majd egyszer talán lehet róla szó, ha a karrier meg ha ez meg ha az, de annyira nem érdekelt a gyerekvállalás, egészen olyan 22-23 éves koromig, akkor viszont kezdett valahogy beérni, és nyilván nem akartam rögtön akkor egyből, de onnantól kezdve már elég egyértelműen éreztem, hogy nekem kelleni fog egyszer baba. Már csak azért is, mert szerencsétlen macskámat már kezdtem sajnálni, hogy kb úgy tartottam a kezemben meg úgy dajkáltam meg úgy beszéltem hozzá, mint egy gyerekhez xD Nem ritkán álmodtam arról, hogy terhes vagyok, szülök, aztán az orvos a bepólyált macskámat emeli fel és dícséri, hogy milyen szép, egészséges cica. Hát szóval ööö :D Ez annyira nem volt egészséges, na, lássuk be. Amióta babám van, azóta ezek a fura álmok elmúltak, de persze a cicát nem menesztettük :) De azért elég egyértelmű, hogy nekem ez elég intenzív vágyam és igényem volt, hogy legyen gyerek, bár ezt leszámítva nem igazán volt "okom" vállalni.

A gyerek előtti életemhez képest olyan drasztikusan amúgy nem változott semmi. Főleg most így a vírus miatt amúgy sem mehetnék sehova, de őszintén szólva sosem voltam egy nagy bulizós arc, tíz évvel ezelőtt sem, ami programokra meg szerettem járni, oda most is meg tudom (tudnám, ha lehetne menni, ugye) oldani, szóval nem különösebben érzem azt, hogy le kell mondanom akár a társas életről, akár a hobbiról, akár bármi másról a gyerek miatt. És ez feltételezem később csak jobb lesz, mert amikor majd mondjuk éjszakára rá tudom bízni a nagymamára (aki már nagyonnagyon várja ezt az időt), akkor aztán főleg nem lesz gond kimozdulni.

A testem változásait kifejezetten jól viselem, tekintve, hogy végre sikerült leadnom azt a makacs tíz kilót, amivel az elmúlt években küzdöttem xD A szülés utáni napon már kevesebbet nyomott a mérleg, mint amikor teherbe estem, és az azóta eltelt hónapokban is csak előnyömre vált az egész babázós téma. Nagyon kis lusta lányka voltam világéletemben, de most a baba miatt muszáj vagyok minden nap 1-1,5 órát sétálni, a lakáson belül is rengeteget cipelem kézben, járkálok vele folyton, plusz a terhesség alatt is odafigyeltem az étkezésemre és ez így megmaradt utána is, szóval mondhatni tartós életmódváltással együtt is járt nekem ez az egész dolog (túl a nyilvánvalón, persze), tehát egyelőre ez egyértelműen az előnyömre vált. Így nyilván jól viselem :)

Az, hogy "mindig mindent a gyerekért", az valahogy természetes is, meg nem is teljesen így van. Mármint mi a férjemmel már a gyerek előtt is egy család voltunk, ebbe csöppent bele a pici is, és persze alkalmazkodunk hozzá, hiszen ő még kicsi és nyilván vannak biológiai korlátai, de azért nem feledkezünk meg egymásról és magunkról sem. Plusz sok esetben ami a baba érdeke, az nekünk is jó- lásd a napi sétákat a levegőn. Jó kis motiváció rendbe szedni az életünket, hiszen nyilván szeretnénk őt is boldognak látni, illetve szeretnénk mi magunk is sokáig vele maradni és támogatni a jövőben. Nyilván persze vannak nehezebb részei, pl az éjszakai ébredések, de ez csak átmeneti, kis segítséggel ez könnyen orvosolható (a férjem elég nagy segítség, hétvégente reggelente mindig ő van a babával, hogy én tudjak kicsit tovább aludni, gyakran meg napközben is ölbe veszi, hogy délután is tudjak szundítani, szóval megfelelő társsal minden könnyebb).

Lemondani még egyelőre semmiről sem kellett lemondanunk a gyerek miatt (mondjuk ebben segített a vírus is, de nyáron már tervezzük a nyaralást a Balatonnál, kirándulást a Mátrába, szóval vannak tervek és egyik sem tűnik megvalósíthatatlannak).

Összeségében én egyáltalán nem bántam meg. Igazából engem riogatott mindenki a szülés előtt, hogy jajj de rossz meg fárasztó meg nehéz lesz, de őszintén szólva közel sem olyan durva, mint amilyennek lefestették nekem az ismerősök. Lehet persze, hogy ez változni fog, bár mindenkinek egyre könnyebb lett az idő előrehaladtával állítólag, szóval annyira azért nem félek a jövőtől.

Mindig is akartam gyerekeket. 4 és fél év alatt született 3.

A "kisgyerekes család" címkét kifejezetten imádtam. Nyilván rohadt fárasztó, sok hiszti, sok éjszakázás, cipelés, hurcolás, nyűglődés jár vele.

Most hogy kezd kamaszodni a nagy, már annyira nem érzem, hogy a kamaszgyerekes anyuka annyira passzolna hozzám, de hát nőnek a nyavalyások. :) Tény, hogy sokkal könnyebb, önállóbbak, egyre kevesebb a fizikai dolog velük. De szaporodnak a tanulási, iskola problémák, bonyolultabbakká válnak a lelki bajok. Remélem, megugorjuk ezt is.

Nekem szerencsém van, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy a körülményeim ismeretében vállaltam a gyerekeimet, mert 3 pár nagyszülőjük van, akik boldogan nyaraltatják őket hetekig, anyósomék meg extra közel laknak, és amíg picik voltak, szó szerint bármikor felhívtam, és pattant. Pl ha szakadt az eső, elment a nagyért ő az oviba, és nem nekem kellett egy totyogóssal és egy babakocsival elindulni.

A testem nem változott annyit, hogy komolyan zavarjon. Kicsit lóg itt, kicsit párnásabb ott, de kifejezetten csinosnak szoktak mondani mások.

Én egyáltalán nem bántam meg. Most már szuperül kijön a személyiségük, és vannak olyan elfoglaltságok, közös hobbik, amit pl a férjemmel nem tudnék művelni, de a fiam imádja, a férjem meg csinál olyat a lányunkkal, amitől én kimúlnék. :)

A mosnivaló egyre több. Azt utálom.