A kisgyerekek azért szokták bántani a macskákat, mert ösztönösen, tudat alatt nem szeretjük a csúcsragadozókat?

Azt figyeltem meg, hogy a kisgyerekek ösztönösen durvák a macskákkal, főleg a macskakölykökkel, mintha éreznének valamilyen undort irántuk, mintha jól esne kegyetlenkedni velük nekik. Más kölyökállatnál nem látom ezt. A kutya pl. annyira régóta az ember legjobb barátja, és annyira másként fest kölyökként, és annyira máshogy viselkedik, hogy az embernek eszébe nem jut bántani.

Az az elméletem, hogy amit az ember gyerekként, ösztönből csinál, az a kifejeződése annak, amit evolúciósan rögzülve magunkkal hozunk a múltból. Pl. a békákat, patkányokat, egereket is azért utálják a gyerekek (meg a felnőttek is sokszor), mert ezek a mi egészségünkre veszélyes állatok (mivel a békák egy része mérgező, a rágcsálók meg fertőzéseket terjesztenek és veszélyesek az élelmiszereinkre). Összehasonlításképp pl. a gyíkoktól nem szokás félni. A gombákat is széttapossák ösztönből a gyerekek, gondolom, azért, mert evolúciósan belénk van kódolva, hogy a gombák egy komoly része veszélyes számunkra, és egyszerűbb mindet ilyenként kezelni, mint gombaszakértővé válni, és megtanulni, melyik az ehető és melyik a mérgező.

Visszatérve a macskára: az állatvilágban is megfigyelhető, hogy az állatok nem szeretik a csúcsragadozókat. Az uhut, ami tipikus csúcsragadozó, például annyira utálják a madarak, hogy madarászok csalinak használják gyűzűzéskor.

Lehetséges, hogy mi is tudat alatt így viszonyulunk a macskákhoz? Hogy valahol veszélyesnek érezzük magunkra nézve őket? Mert valahol a nagymacskákra emlékeztetnek minket, amiktől egykor félnünk kellett?