Úgy érzem, gyűlölöm a legkisebbem, szabadulnék tőle. Ez már sosem múlik el?
A párommal alapból mindig két gyereket terveztünk, a kisebb még 1 éves sem volt, amikor kiderült, hogy teherbe estem (védekeztünk!). Én nem akartam, a férjem nagyon. Ígérgetett mindent, hogy többet lesz itthon, segít mindenben stb. Pedig már két gyerekkel is voltak nehézségeim a koordináció terén, kellett a külső segítség úgy is. Végül az érzelmi zsarolás hatására beadtam a derekam... Azt kell mondjam, hogy hiba volt. Korábban volt két problémamentes, álomszerű terhességem és császárom, nem szenvedtem. Erre most a terhesség felétől feküdnöm kellett, emellé a problémás terhesség mellé jött egy pokoli szülésélmény is. Gondoltam sebaj, hazamegyünk és könnyebb lesz (a lányokkal imádtam már az első heteket is). Nem lett, csak rosszabb. A fiunk folyton sírt, sőt, a mai napig ilyen. Ha csak rá néz valaki, ordít. A szoptatás sem ment, ezért 3 hét után átálltunk tápszerre, ezért a férjem szívta a vérem, hogy miért nem erőltetem és próbálkozok, meg ő aztán nem fog ezért felkelni éjszaka, nehogy azt higgyem. A kicsi miatt a lányokra sem jutott annyi időm, amennyi jó lett volna, ők is szenvedtek és én is. A nagy a mai napig megkérdezi néha, hogy a kicsi meddig lesz itt?! Ezt szörnyű hallani... Főleg, mert nap, mint nap azon rágódom, hogy mennyire nem volt jó ötlet a 3. Tudom, szörnyű anya vagyok emiatt, elismerem. De ha lehetne, visszaforgatnám az időt oda, ahol meghoztuk ezt a döntést. Most, hogy nincs segítségem (a vírus miatt), még rosszabb és nehezebb. Néha ülök, nézem ezt a káoszt magam körül és azon gondolkozom, hogy fogom a két lányt és elmegyünk. Azt hittem, hogy az tenné tönkre a házasságomat, ha a férjem akarata ellenére elvetetem, de tévedtem. Az tette tönkre, hogy úgy szültem gyereket, hogy egyáltalán nem akartam. Ha csak meghallom, hogy gügyög, vagy sír, már gyomoridegem van, hogy újra kezdődik az ébrenlét, vajon most fog-e ordítani a semmi miatt, vagy éppen mi lesz.
Aki csak belém akar rúgni egyet, kérem szépen, ne tegye!
Semmit. Ugyanúgy annyit van távol, mint korábban és most sem segít semmit, hogy minden segítségem "kiesett". Hétköznap az a kifogása, hogy "hétköznap van, dolgozott egész nap", hétvégén meg hogy "hétvége van, ő pihenni akar".
Ebből is elegem van, hogy a pici a legfontosabb. Persze, fontos ő is, de szerintem az sem normális dolog, hogy ezzel egy időben az anyának nem lehetnek szükségletei, neki nem lehet rossz, és ő igenis fogja be a száját, mert a végén a pici megérzi... Nekem is szükségem lett volna szeretetre, nem is kevésre.
Bántani ettől függetlenül sosem tudnám, ez egy percig sem fordult meg a fejemben.
Esetünkben nem múlt el, több mint 5 éve tart, igaz, nekem ő az egyetlen gyermekem.
A "problémásságának" azért majd utánanéznék a helyedben, ha lehetőség adódik rá. Engem is rengetegen bäsztattak, hogy miattam ilyen ordítógép. Kiderült, hogy nem, kőkemény idegrendszeri okai vannak. De amit addig kaptam az arcomba, az végképp a gödör aljára taszított.
Sosem fordultam és nem is fogok pszichológushoz vagy pszichiáterhez. Ők nem segítenek, akármit mondanak és akármilyen "gyógy"szerrel tömnek, attól még ez a gyerek itt lesz, és ilyen lesz. Ez van, ebbe sajnos bele kell törődni. A férjednek viszont a nyakára lépnék a helyedben, és kikényszeríteném, hogy tartsa magát ahhoz, amit ígért. Ha nem tud/akar többet itthon lenni, akkor fizesse meg a tehermentesülésedet: ne kelljen folyamatosan neked főznöd, takarítanod, és a gyerek(ek)et is legyen kire bíznod. Ne fogadd el, ha arra hivatkozik, hogy ez nem fér bele anyagilag. Igenis bele kell férnie, ha a fene fenét eszik is. Az nem fér bele, hogy te teljesen belerokkanj a házi- és anyarabszolgaságba! Neked is csak egy életed van, nem áldozhatod fel 100%-ig másokért.
Úgy írjátok ezt, hogy nem szeretem és ez milyen rossz, mintha parancsra lehetne szeretni... Ha ő nincs velem, vagy alszik, semmi bajom. Nem vagyok rossz kedvű, teljesen felszabadulok, boldog vagyok. Szóval nem úgy kell ezt elképzelni, hogy én egész nap kesergek és sosincs jó kedvem.
Sztk-s szakrendelésre nem fogok elmenni, mert annak semmi értelme. Magánszakemberhez is csak olyanhoz, aki tényleg elismert és képes lenne segíteni, nem rögtön gyógyszerrel töm. Bár nem nagyon hiszek ezekben, valahogy úgy érzem, mint az utolsó válaszoló... Hogy szedhetek én bármit, ami tompít, attól a gyerek ugyanúgy itt lesz, és ezzel szembesülnöm kell minden egyes nap az életem hátralévő részében. Ezért is fordult már meg a fejemben a válás is, mert tényleg nem így akarom leélni a hátralévő életemet (úgy, hogy még viszonylag fiatal is vagyok).
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!