Mást is megvisel ez a 0-24 órában a gyerekkel levés?

A férjem sokat dolgozik, a munkája miatt sokszor hetekre is elmegy, volt már, hogy néhány hónapra is. Ha itthon van, az jó, mert el-el viszi a fiunkat a játszótérre, de igazából addig is csak takarítok, vagy főzök valamit vagy hasonló. (Most épp a boltba vitte bevásárolni..) Két éves elmúlt, eddig kétszer voltam fodrásznál mert már tök törött volt a hajam és nem bírtam kifésülni, egyszer kozmetikában, egyszer gél lakkoztattam a körmömet, utóbbi kettőt is csak azért, mert esküvőre mentünk, amúgy nem mentem volna... Ezen kívül néha anyukám "vigyáz rá" vagy is a délutáni alvása alatt elmegyek bevásárolni, vagy egyszer itthonra szerelő jött, zajjal és felfordulással járt, ez volt kb. 2.5 óra, amit szintén az alvás idejére időzítettünk, addig volt anyukámnál. Amúgy én nem megyek sehova, nem csinálok semmit nélküle. Anyukám nagyon sok időt tölt/töltött vele, folyton azzal jön, hogy hogy imádja meg stb. de mindig csak úgy, hogy én is ott vagyok. Babakocsival nélkülem kétszer vitte el sétálni míg kisebb volt, mikor náluk voltunk. Én addig porszívózhattam, pakolhattam a mosogatógépet stb.

Odáigjutottam, hogy újabban egy csomót sírok, úgyérzem ki vagyok idegileg attól, hogy már elnézést, de két éve szarni nem tudok egyedül, a férjemmel kettesben addig vagyunk, amíg alszik, azon kívül, hogy a férjem elviszi játszótérre senki nem viszi el, senki sem vigyáz rá, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem, pedig pl. anyukám fitt, fiatal ráérne bőven, még ő még elő is adja, hogy mennyire imádja, meg hogy szeret vele lenni, meg azzal idegesít, hogy még egy unokát akar minél előbb meg ilyenek. Én meg úgy érzem, hogy én ezt soha a büdös életbe nem tudom végig csinálni, mert úgy érzem, hogy ez lelkileg teljesen kiszipolyoz, hogy annyi egyedül/kettesben töltött időnk van több mint két éve, míg alszik. Ráadásul sokszor olyan fáradt vagyok, hogy este el is alszok vele, amitől megint rosszul érzem magam, mert akkor még ennyi sincs meg esetleg cseszhetem, hogy valami olyat megcsinálhattam volna, amit addig sokkal nehézkesebb míg ébren van... A férjem a házimunkából is kiveszi a részét nincs vele baj, próbál lelket önteni belém, de úgy érzem, hogy lelkileg teljesen kiégtem ebbe az egészbe. Imádom a fiamat, élvezem a vele töltött időt, de annyira jó lenne, csak egy fél nap egy héten, vagy valami... Igyekszem türelmes lenni vele, de pl. mikor valami miatt hisztizik és kezdi ezt a hangos BOOOOHOOOOOHOOOOO sírást egyszerűen már úgyérzem, hogy szétreped a fejem és mindig ezt kell hallgatnom, pedig nem, de már egy perc után is teljesen ki vagyok tőle. El vagyok fáradva...

Én megértem azt, aki alig várja, hogy bölcsődébe menjen a gyerek. Én nem akarom ezt feltétlen, mert azt akarom, hogy heti hét napból ötön 9 órát eltűnjön, csak egy picit néha... Rádásul én munkába se megyek el, hanem itthonról dolgozok.

És emiatt az egész miatt annyira rosszul érzem magam. Mert másnak még a férje se segít, meg a magamnak szültem stb. De olyan rossz, mikor azt látom, hogy pl. a sógornőmnek anyósom már az első héten vigyázott a gyerekre, meg azóta is rendszeresen vele van félnapokat, hogy a sógornőm ki is tudjon kapcsolódni, pedig még most lesz egy éves. Nem az, hogy nagy ritkán egy-egy órára, míg valami elkerülhetetlent intéz... Sajnos nekem anyósom nem tud segíteni, az ország másik végén lakik, alig látjuk, így nem lenne el vele a gyerek pedig ő nagyon szívesen segítene..