Ti is éreztétek már úgy magatokat a gyerekkel küzdve, hogy legszívesebben meghalnátok?

inkább ő veszekszik velem, én pedig igyekszem kifejezni, hogy mi nem tolerálható. szóval ha bunkó módon szól hozzám, akkor nem teljesítem a kérését. pl. tegnap elszundítottam amíg ő mosakodott, mert előző nap 2 órát aludtam, annyit dolgoztam, és rettenetesen tapló és követelőző módon ébresztgetett, hogy menjek már lefektetni őt (esti szertartásunk, hogy dumálunk vagy olvasunk az ágyában 15-20 percet). nem azzal volt gond önmagában, hogy keltegetett, hanem a stílussal. úgy beszél velem sokszor, mint valami lábtőrlővel. ilyenkor lezárok, tegnap pl. felkeltem, mondtam hogy kérek pár percet és kértem, hogy vegyen vissza ebből a stílusból, de tovább türelmetlenkedett veszekedősen, úgyhogy mondtam, hogy oké, ma nem megyek dumálni vele az ágyába, ilyen viselkedés után képtelen vagyok kedvesen cseverészni vele, mire ő kiakad, kiabál, sír, csapkod, mindezt a kistesója szeme láttára, ami külön idegesít, szóval erre további szankciókat vetek be, ha nem hagyja abba, pl. elveszem a mobilját/laptopját. ha nem viselkedik továbbra sem normálisan, a büntetés időtartamát növelem, ami előszőr fél óra, egy óra, egész este, egy nap, két nap. de ez szinte sosem hat, sőt, inkább olaj a tűzre, mert csak mégjobban behergeli magát, és azt kiabálja végül, hogy utál, én vagyok a világ legrosszabb szülője. És látom rajta, hogy szenved, tegnap este is borzasztóan szerette volna elmondani az esti szertartásunk alatt, hogy szekálta egy srác a suliban, és én borzasztóan szerettem volna meghallgatni, de érzelmileg is képtelen vagyok és elveim ellen is való, hogy a bunkózás után tündi-büdin menjen minden tovább úgy, mintha mi sem történt volna. egyszerűen nem bírom elviselni, hogy folyton dühös rám, veszekszik velem, szamonkér, követel, és aztán kiakad, ha ezekután nem szolgálom ki (ma reggel: nem segítettem előkeresni egy ruhadarabot, nem sütöttem neki gofrit, mert egész reggel dühöngött, és azt mantrázta, hogy utál, amiért tényleg nem vihette el a telefonját a suliba).

Valahogy mértéken felül megvisel engem ez az egész. Legszívesebben kiszállnék az életből is egy-egy veszekedés után. Egy szörnyeteg a gyerekem. Nulla empátia, nulla önreflexió, nulla segítőkészség, önző, követelőző, agresszív, sosem látja be, ha nincs igaza, ő tökéletes, mindezeken felül még sértődékeny is, szóval szörnyű vele az élet.

Kár, hogy kitörölted. Tudom, hogy sokszor vádlók és intoleránsak itt a válaszolók, de rájuk nem kell figyelni.

Mit mond nektek a pszichológus? Mert mi is vittük a lányunkat egy ötalkalmas diagnosztikai folyamatra, de nekünk azon kívül, hogy sok változás érte (költözés, kistesók, ilyesmik), és ezért fokozott biztonságigénye van, nem sokmindent. A pszichológus szerint terápiára nincs szüksége, normális gyerek. A suliban sincs vele gond, kitűnő tanuló, példás magatartással. Csak itthon teszi pokollá a környezete életét.

Szia! Sajnálom. Nálunk 8-9 éves kor között volt a mélypont, akkor nálunk is voltak dührohamok. Nem mondom, hogy már nem dühös ránk, de dührohamnak már messze nem nevezném a helyzeteket. Inkább verbálisan agresszív, mostmár csak az ajtókat csapkodja be maga után, vagy ilyesmi. De verbálisan viszont szintet lépett.

Pedig ovis korában olyan szuper gyerkőc volt! Valahogy az iskola óta elromlott.