Hogy tudtátok feldolgozni, hogy a gyereknek bölcsődébe kell mennie?

A barátnőm Hollandiában él, jövőre várja a babáját. Nekik fél év jár. Fél évesen kell "bölcsibe" adnia a babáját. Apuka is vehetne ki fél év szabit. De nem akar.

Én is dolgoztam bébiszitterként Hollandiában, és amikor mentem a legkisebb "gyerekem" után a bölcsibe, 2 éves volt, akkor elhaladtam a picik szobája mellett.

Mint a kórházban, kis fakkokban aludtak, sírtak. A gondozók ringatták, dajkálták őket. Nekem borzasztó volt látni azt azokat a pici, magatehetetlen babákat.

Szóval mi itt a Balkánon nagyon jól jártunk, hogy az első, érzékeny éveket a gyerekeinkkel tölthetjük.

Élvezd ki a közös időt a gyerekeddel és szívd fel magad. Az elején nehéz lesz, de légy erős. Ő javarészt belőled merít erőt, bátorságot.

Hidd el a 2 evesnek mar a gyerektarsasag kell, nem az, hogy az anyjat nezze egesz nap.

Semmi gond nem lesz, jot tesz neki.

Én hamarabb is beadtam volna, mint két év..Nem tudom, miért van lepontozva a 13as, én is úgy éreztem kevés vagyok a gyereknek két évesen, hiába vittem játszóra/játszottam vele, jobban akart kapcsolódni a többi gyerekhez, jobb híjján játszott csak velem.. ment, felfedezett, kapcsolatot teremtett másokkal(adogatott nekik dolgokat, nézett rájuk, mosolygott, fogta volna a kezüket, gurította a labdát, vonszolta volna a libikókára őket), minden játékot kipróbált és körbefutkorászta a játszóteret, mindenre mászott. Úgy kellett szaladnom utána a játszótéren és simítani a dolgokat a gyerekekkel/biztosítani, hogy ne essen le, mert beszélni még nem beszélt. Ha sírt akkor kellettem és haza akart menni egyből, de alapvetően kb megőrzést végeztem, amíg rohangált. Úgy éreztem remekül lesz a bölcsiben, azon kívül, hogy nem beszél és nem fogom tudni, mi történt vele bent.. nem tudja majd megosztani a gondjait velem, nem tudok segíteni.

Elsőre nem, de másodikra olyan gondozója lett, akiből sugárzott a jóindulat és az első napokban láttam, hogy rá van tapadva a kicsikre és nem a padon ül és beszélget, mint az első helyen. Felkapja őket, a szemükbe néz, aktív, láttam hogyan reagál mindenre és mindent észrevesz és megoldást keres.. Úgy éreztem jó helyen lesz.. a gyermekem átkerült utána egy normál csoportba, ahol 12en voltak, ott pedig egy ölelgetős/babusgatós, viccelődős kicsit sem szigorú, szabályt betartó gondozó volt, akit imádott a gyerekem, majdnem jobban, mint engem.

Az első merev, inaktív, beszélgetős, nem személyes kapcsolatot teremtő, hanem inkább tyúkanyósan terelő nénike után a kèt fiatal lány felüdülés volt mindkettőnknek.

Ha megvan a megfelelő, szimpi gondozó, akkor nem fogod tragédiaként megèlni, hogy egész nap gyerekekkel játszik, téged helyettesít, mert énekelnek, mutogatnak könyvekből, ragasztanak, sokat vannak udvaron és kevesebbet kiabál nálad.. nagyon klassz ám az egész. Én imádtam a bölcsit(egy emlékem van), az ovit.. nincs annál jobb.

Én nehezebben viseltem, mint a gyerek... Szerintem ez tök normális, a leválási folyamat része, de pár hét után mindenki megszokta az új felállást és már az én szívem sem szakadt meg egy-egy nyűgös reggeltől.

Nekem az volt a legnehezebb, hogy a lelkem majd ketté szakadt, de közben lelkesítettem mennyi jó kis játék, meg program lesz, sok gyerek. Nálunk is mindennaposak voltak a terelő kérdések. Nem az, hogy mész-e a bölcsibe, hanem, hogy ezt, vagy azt viszed a bölcsibe? Ezt, vagy azt veszed fel a bölcsibe? Anyával, vagy apával mész a bölcsibe? Ezek mindig megnyugtatták. Plusz a napi eseményekkel is próbáltam lelkesíteni, ha mesélt valamit, akkor extrán örültem neki, hogy "téényleeeg, ilyen jó játékok/kedves gyerekek/stb. vannak a bölcsiben? De jó neked, hogy ott lehetsz velük!". Én mindig láttam, hogy ezek úgy simogatják a kis lelkét. Na és akkor mindezek mellett én reggelente kb. 2 hétig nem sminkeltem, mert ha sírás nélkül, boldogan maradt is a lányom a bölcsiben, én krokodilkönnyekkel bömböltem az autóban miután otthagytam. :)

Pedig nálunk nem kényszer volt kimondottan, döntés. Sosem ostoroztam magam emiatt, mert nekem pl. ugyanilyen nehéz volt az ovis beszoktatás is. Megint új közeg, új szokások, új bizalmi kapcsolatok kiépítése. És tuti, hogy brutál gyomorgörcssel megyek majd vele az első napokban a suliba is. Szerintem ebben semmi gáz nincs. Az anyja vagyok.

Lehet sokan nagyon le fognak most pontozni...

Alig volt 1 éves a kisfiam amikor bölcsibe ment, igaz csak ebéd utánig jár még a mai napig.

Őszintén elmondhatom, hogy engem sokkal jobban megviselt/megvisel mint őt. Összesen 2x volt sírás mióta jár, mind a 2x estére beteg is lett, tehát nem amiatt mer menni kell.

Én viszont lassan egy év után is szarul érzem magam.

A gyerekem imádja, minden nap elmondja mit fog játszani a barátaival (20 hónaposan 2-3 szavas mondatokban kommunikál, ami valószínűleg a bölcsinek köszönhető), sőt ha már történt valami izgalmas is el tudja már mondani. Vigyorogva sétálunk be kézen fogva, sőt mostanság alig akar hazajönni.

De én rosszabb napjaimon rohadtul bánom, hogy ne maradtam otthon még egy évet és használtam ki az időt vele, mert lassan ott is fog bizony aludni... Konkrétan azt érzem, hogy kevés az időm vele, ami van meg rohanásban kell tölteni, mert vagy háztartás vagy ő. És igyekszem rá koncentrálni.

Ma reggel például váltottunk pár szót a bölcsis nevelővel, így kimaradt a reggeli nagy ölelésünk és alig várom, hogy induljak érte, hogy bepótoljuk, ezen esz a kefe azóta is.

Szóval szerintem, ha szociális, nyitott a gyereked, látod, hogy szívesen játszana másokkal, akkor vele semmi gond nem lesz a beszoktatásnál. Viszont ha olyan érzékeny vagy mint én, téged valószínűleg nagyon meg fog viselni.

Ennek ellenére azt mondom, hogy ha nem jut kenyér az asztalra és közben egy idegroncs leszel emiatt, sokkal károsabb, mintha a bölcsiben játszik egy hatalmasat, miközben dolgozol.