Más hogy csinálja? Ti hogy csináljátok? Meg fogok bolondulni:- ( (

Kedves 50!

Először is nem tartalak gonosznak, (a gonoszság számomra teljesen mást jelent), másrészt igazán ki sem akadtam, mert nem a barátnőm vagy a szomszédom vagy, nem ismerlek, csak egy szeletkét belőled, a válaszod alapján, csak mert ez egy fórum, ahol beszélgetünk.

Hogy válaszoljak:

én sem vagyok "mai csirke", három gyerekem van nekem is, és bár ők még nem értek a kamaszkornak az előszobájába sem, van némi tapasztalatom. Nekem is, meg a férjemnek is, aki kamaszokkal foglalkozó szakember már sok-sok éve.

Egyet tudok biztosan, - sajnos az anyámmal való kapcsolatom remekül mintázza - , hogy a gyereknevelés "sikeressége" évekkel később derül ki, amikor a "gyerek" már önálló életet él, vagy próbál élni, és ami korábban jónak tűnt, az csúnyán a visszájára fordulhat később.

Ha egy kamasz korú gyerekkel "semmi probléma" nincs, vagy menjünk visszább, egy dackorszakossal, az egyáltalán nem pozitív.

Én nem tartom magunkat liberális szülőnek, a lényeg, hogy szeretettel húzzuk meg a korlátokat. És bizony a gyerek lelkivilága nagyon fontos, mondhatni első helyen van.

Nem bújom a pszichológia könyveket, de törekszem a tudatosságra, elég nagy az önkritikám, ezért tudom, hogy a "tökéletes nevelés" egyrészt nem létezik, másrészt nekem is folyamatosan fejlődnöm kell, tanulni a hibáimból és változni.

Nem állítom be magam mindent tudó "szuper lénynek", a gyerekeim egész pici koruktól bocsánatot kérek, ha hibázom, mert gyakori. :o)

És nekem mind ebbe a képbe nem fér bele a sírni hagyás. Ennyi.

Amúgy egy pici személyeskedést belecsempészve, ezen a mondatodon azért jót mosolyogtam:

"A kapcsolatom a gyerekeimmel jobb mint kitûnô."

Erről azért őket kellene megkérdezni pár év múlva. :o)

" a nagylányomnál még a kamaszkori problémák sem jelentkeztek, semmi.Ezt mivel magyarázod?"

Remélem, ezt már burkoltan megmagyaráztam, de úgy tudnám konkrétabban leírni, hogy a lányod "kamaszkori lázadását" akarva akaratlanul későbbre toltátok ki. Inkább nem írom le, hogy velem ez hogyan történt, hiszen nem egyformák a helyzetek, családok, és gőzöm sincs, hogy Nálatok milyen lesz a folytatás, de ez még nincs lezongorázva, valami történni fog.

És az is lehet, hogy nem.

Csak akkor olyasmi várható, mint nővéremnél, aki két gyerekes anyaként felhívott engem kétségbe esve (pedig nem túl szoros a kapcsolatunk), hogy "most mit csináljon???", mert anyu azt mondta, hogy egy adott helyzetben csinálja "ezt meg azt", de ő nem akarja azt csinálni...

Én azt gondolom, hogy nincsen tökéletes módszer, kellenek elvek (nekem is vannak, hajjaj :o), de adott helyzetben el kell tudni engedni őket, és rugalmasan kezelni. Továbbá figyelni kell a gyerek egyéniségére, mert nagyon különbözőek, és egy adott módszer, ami jól beválik az egyiknél, azzal a másiknál semmire nem megyek.

Mindig új és új dolgokat kell kitalálni, ez teszi számomra színessé a mindennapi nehézségeket, akár azt, hogy hogyan főzzek, amikor három gyerek rajtam lógna, ugyanakkor enni is szeretnének. Hogy visszakanyarodjak az alap-problémához.

12 voltam még 1x.

Kedves 61

Ismerem a gyerekeim véleményét magamrol mert nagyon sokat beszélgetünk és nagyon sokat foglalkozunk velük. A véleményüket mindig megmondták.

Ezek szerint ha egy kamasszal nincs probléma akkor az a probléma. Ebben sajnos nem értek veled egyet.

A lányom egy céltudatos fiatal hölgy aki tudja mit akar az élettôl, már nem lakik velünk mert nem megvalósítható sajnos de minden nap telefonál, néha még éjjel is ha nyomja valami a lelkét. Érdekes hogy nem a barátnôjét hívja hanem engem. Biztos valamit itt is elrontottam.

A sírni hagyás egyébként nem úgy megy hogy be sem megyek, idônként megprobálom megnyugtatni de nem veszem fel.

Azt sem mondom hogy ez már hiszti, de ebböl lesz az igazi hiszti és az nálunk nem megengedett,hogy visszatérjek a témához.

Kedves 62!

"Ezek szerint ha egy kamasszal nincs probléma akkor az a probléma."

Ezt nem pont így értem. Arra gondolok, hogy az, amit sokan "hisztinek" neveznek (bár itt mindig bizonytalan vagyok, ahogy akár az itt válaszolók mit értenek ezalatt, mert biztos vagyok benne, hogy nem egy a definíciónk), az egyfajta konfliktus, részint gyerek-szülő között, részint a gyereknek saját magával van belső konfliktusa.

A krízishelyzetek mindig továbblépéshez, fejlődéshez vezetnek, ilyen vagy olyan irányba. Ha nincs krízis egy kapcsolatban (ez még a párkapcsolatra is igaz) vagy nevezhetjük ütközéseknek is, akkor nincs továbblépés, fejlődés sem. Ha sikerül közösen feloldani egy-egy krízis helyzetet, azzal mindig magasabb szintre lépünk a kapcsolatban.

Azt hiszem, nagy pofa kéne ahhoz, hogy ennyi ismeretség után (vagy egyáltalán) megmondhatnám Neked, hogy mit és hol rontottál el (ha egyáltalán!). Úgyhogy ezt semmiképp nem teszem.

Annyi látszik világosan, hogy a lányod fizikai értelemben már önálló, és ez tök jó, mert biztos Te tanítottad meg rá, hogy hogyan tud egyedül boldogulni egy lakásban vagy albérletben stb., de érzelmileg még erősen Tőled függ, ha tényleg " minden nap telefonál, néha még éjjel is", mert ez még nem az érett felnőtt személyiség. (Ami szerintem a nevelés végállomása, és szeretném, ha a gyerekeim majd eljutnának ide)

Ami persze nem baj, hiszen még fiatal, gondolom max. 20 éves lehet.

Szerintem az a "baj", hogy aki nem síratja a gyerekét, vagy "hisz" a későbbi élet/felnőttkori attitűdök csecsemő/kisgyermek korban való megalapozásában(abban, hogy nem arra kell felkészíteni a gyereket, hogy az élet kemény, hanem arra, hogy a kemény élet kihívásait legyen tartaléka kezelni)arról azt hiszik, hogy akkor biztosan nincsenek határok sem. Pedig ez nem igaz! Ha pl. wc- n vagyok és közben kezd keresni a babám/ gyerekem nem pattanik fel dolgomvégezetlenül csak hogy ne sérüljön. DE! HA olyan dolom van, amiben a gyerek ha passzívan is de részt vehet, akkor nem különítem el csak azért, hogy szokja meg.

És ne azt "tanulja" meg, hogy néha egyedül is el kelle lenni, hanem azt, hogy ha egyedül is van, akkor is létezem és biztos lehet benne, hogy nem "veszített" el. Stb.

Ide is idézem egy anyuka "magyarázatát", ami szerintem nagyon jól emagyarázza azt, hogy a direkt kondicionálás elkerülése nem egyenlő a mindent ráhagyással és a gyerek körül forgással:

"Az a válaszkész nevelés végletes félreértése, ha azt hisszük, hogy a gyerek minden nyikkjára mindig ugrani kell. Nem. Nem kell. Nem szabad. A kötődő nevelés az igények kielégítéséről szól. Az igényekéről. De nem feltétlenül a vágyakéról, az akaratéról. Az utóbbiak maradéktalan kielégítése árt a gyereknek, árt az anyának, árt a családnak. Így lehet kis, családi diktátorokat nevelni. Persze nem éles a határ az igény, a vágy és az akarat között. A nevelés művészete, hogy ezeket meg kell tanulni megkülönböztetni egymástól. És a gyereknek me kell tanítani fokozatosan, hogy nem csak neki vannak igényei, nem csak az ő igényei fontosak. Az már nem kötődő nevelés, ha a 3 éves gyerekem nem enged WC-re menni, nem enged elmosogatni, főzni, hanem non-stop engem ugráltatna."

63-as egy mondatára reagálnék, bár ez már nem a kérdéshez tartozik, bocsi, de nem tudom megállni szó nélkül.

"Annyi látszik világosan, hogy a lányod fizikai értelemben már önálló, és ez tök jó, mert biztos Te tanítottad meg rá, hogy hogyan tud egyedül boldogulni egy lakásban vagy albérletben stb., de érzelmileg még erősen Tőled függ, ha tényleg " minden nap telefonál, néha még éjjel is", mert ez még nem az érett felnőtt személyiség. (Ami szerintem a nevelés végállomása, és szeretném, ha a gyerekeim majd eljutnának ide)

Ami persze nem baj, hiszen még fiatal, gondolom max. 20 éves lehet."

Akkor velem nagyon nagy bajok lehetnek, a Te szemléleted szerint, mert 30 éves létemre minden áldott nap felhívom az anyukámat, van, hogy többször is, nagyon sok mindenben kikérem a véleményét és a problémáimat is megbeszélem vele legyen az bármi. Mindemellett harmonikus házasságban élek 11 éve a férjemmel, úgy hogy nem egymás mellett élünk, hanem abszolút társak vagyunk. Vannak barátaim, természetesen velük is megosztom a gondjaimat, de az anyukám egy biztos pont az életemben, és szerintem ez így helyes. Vagy nem, mert amiket írtál, azokból azt hámozom ki, hogy én még mindig nem vagyok érett felnőtt. Hmmmm, na ezt nem gondoltam volna.

Ne haragudj, nem tudok Neked igazat adni, azzal együtt sem, hogy én is nagyon sokat dolgoztam tinik között prevenciós programokban, amik családról is szóltak.