Tényleg baj ha nem vagyok aggódós anyuka?

Én is ilyen vagyok, mint te. Ez a védőnő szerint jó, anyuák, nagyszülők szerint meg jobban oda kéne figyelni rá.

Megjegyzem: MINDIG figyelek, MINDIG szem előtt van, de csak akkor avatkozok bele, szólok rá, ha veszélyes dolgot csinál (konnektor pl). Ágyra, székre, midnenre fel-le mászhat, de abból nem engedek, hogy "LEFELÉ NEM ARCCAL, HANEM FARRAL JÖVÜNK" -és mutatom neki. Mostmár nagyon ügyes lemászásban is, anyuék meg szívrohamot kapnak minden egyes alkalommal :D

Ha beüti a fejét/elesik és nem sír, akkor nem megyek oda, ha közben rámnéz, mosolygok egyet, hogy "semmi gond, állj fel."--->felállt: "ügyes vagy!így kell!" -és vigyorog és büszke magára!:))))

Ha sír, akkor természetesen mint a villám ott termek és megnyugtatom.

Én mindig ezen vitatkozom apukámmal. Ő mindig nagyon jót akart nekünk és a széltől is óvott (volna)... Egy darabig ment is, de sztem pont ezért voltam nagyon bamba gyerek sokáig. Nem tudtam, hogy ha teszek vmit, a következményekkel is számolni kell, és később sokkal fájdalmasabb dolgok árán tanultam meg. Kicsit elkalandoztam, de én is kb így vagyok a kislányommal meg leszek majd a fiammal is, ahogy írtad.

Apu meg ha velünk van, mindig a nyomában lenne, mindig feltenné, levenné, elkapná, én meg az öregembert próbálom féken tartani :). Nagyon aranyosak ilyenkor amúgy, de én azt vallom, hogy amíg nem életveszélyes vagy testi épséget (ebbe másoké is beletartozik) vagy nagy értékű dolgokat fenyegető mutatványokról van szó, addig hadd menjen, és hadd próbálja ki magát.

Már napok óta foglalkoztat engem is ez a dolog, de te gyorsabbban tetted fel a kérdést :) ÉN is ilyen vagyok, én is imádom a picurkámat, de néha szeretek a háttérben lenni, ahogy te is. Mi a szüleimmel élünk, és anyukám az a nagyon aggódós tipus. Minket is mindentől igyekezett megvédeni, és tudom mennyire nem jó dolog. Én azon vagyok hogy a fiam tanulja meg magától a dolgokat. Pl.mikor elkezdett járni tanulni, mindig ott voltam mögötte, de nem minden esésnél kaptam el, néha amikor láttam hogy nem lesz nagy baj, hagytam elesni. Meg is tanult úgy esni, hgoy ne legyen baja.

Néha elgondolkodtam azon, hogy lehetek ilyen,baj-e ez hiszen szeretem a kicsit, de egyszerűen ez van. Már másfél éves, egyre önállóbb, ügyes, vidám, egészséges kisfiú, szóval azért annyira rosszl nem csinálom :)

A kérdésed szerintem főleg arra irányult, hogy normális e, az, hogy nem érzed szükségét annak, hogy minden apró esésen, csínytevésen, stb para-rohamot kapjál. Ezen már én is elgondolkoztam, mert én is ilyen vagyok. Ha elesik a kisfiam, nem rohanok óbégatva, hogy mi a frász történt és úristen, tuti, hogy maradandó károsodást szenvedett! Az első pillanattól hagyom, hogy a fiam "felfedezze a világot" és néha bizony a saját kárán tanuljon. Most 20 hónapos és nem kap sírógörcsöt, ha lehorzsolja a térdét, vagy borul egyet a motorral. Hozzáteszem van bukósisakja, mert imád száguldozni. :)

Mindezek ellenére (mások véleménye szerint is) jól nevelt. Ha szeretne valamit (csinálni), de tudja róla, hogy esetleg veszélyes, vagy nem szabad, megkérdezi, lehet-e.

Persze én sem hagytam konnektorba nyúlkálni, vagy domestost inni.

Tudja, hogy ha lakásba érünk, ott le kell venni a cipőt...nem mászik benne kanapéra,de ez már nevelés kérdése.

Szerintem nem gond, hogy nem aggódjuk túl magunkat, remélhetőleg egy életrevaló, jég hátán is megélő felnőtt lesz a csemetéinkből. Legalábbis nekem ez a célom! :)