A bababarát kórház miért nem mamabarát?

Igen, nekem kihozták a gyereket szinte rögtön. 17:30-kor született meg, 1 órát vartták a méhemet, húgyhólyagomat, katétereztek, próblták az ömlő véremet valahogy elállítani. Alig maradtam életben. Levittek, enni nem adtak, reggeltől ott voltam kaja nélkül. A családom ugrott és hozott valami éteremből kaját. Pihenni nem tudtam, mert az ágyszomszédom gyermeke ott sírt folyamatosan, az ágyszomszédom szintén sírt, mert nem tudta szoptatni, senki nem mutatta meg neki, senki nem jött segíteni. Háromszor szólt be az oszályos nővér, hogy "anyuka, valamit csináljon már azzal a gyerekkel!" És olyan éjfél felé hozták a gyerekemet. Mondanom sem kell, sem ülni, sem állni, de feküdni is alig tudtam, nem tudtam szoptatni, és nem azért, mert nem tudtam a technikát, hanem fizikailag képtelen voltam felkelni az ágyból, odamenni a gyerekhez kivenni, és megszoptatni. A szobatársam adta oda nekem, de büfiztetni már nem tudtam. Egész éjjel sírva a fájdalomtól ültem "félseggel" már bocsánat, az ágyon tartottam a gyereket,és azon imádkoztam, hogy túléljem. Nem tudtam még vécére sem kimenni, olyan fájdalmaim voltak. (a mai napig bepisilek, valamit olyan jól összehoztak ott nekem) Amikor másnap este kértem, hogy vigyék el a gyereket, mert meg fogok bolondulni ha nem alhatok. nem vitték, de az akkor távozó szobatárs mondta, hogy ha adok 1 ezrest 1 órára elviszik. Én csak néztem, és csodálkoztam, azt hittem 36 évesen már nem fogok a pofátlanságnak ezzel az emelt szintjével találkozni, mert már sokmindent láttam. Hát a MISEK tudott meglepetést okozni. Adtam pénzt, nem vitték be a gyereket. Ordított megint egész éjjel, azt sem tudtam, hogyan kell tisztába rakni, senki nem mutatta meg. Az osztályos nővér megszánt olyan hajnlai 3-kor, és átvette tőlem a gyereket, leült az ágyam szélére és elringatta, megbüfiztette, én meg ültem mellette.

Másnap a takarítónő adta oda nekem az ordító gyereket, mert hiába csöngettem, benézett az ápolónő, mondtam, hogy szeretném ha ideadná a gyereket, mert nem tudom kivenni, mert az egyik kezemmel a katéter csövemet kell tartanom, a másik meg kevés ahhoz, hogy kiemeljem a gyereket. Erre annyit mondott: Anyuka, oldja meg. És simán otthagyott. Ordítottam! Akkor visszajött, és a gyerekemet kikapta a "tartóból", és rádobta az ágyamra. Aztán jött egy másik nővérke aki adta a szurikat, én kaptam méhösszehúzót, mert muszáj volt, hiába szültem "simán". Beadta a szurit, ránézett az ampullára káromkodott egyet, és beadott még egy szurit. Kérdeztem miért kettőt kapok, eddig csak egy szurit kaptam. Azt válaszolta, hogy az elsőt nem szurta belém! Csak én éreztem úgy!! Hát mondom ne nézzen már teljesen totálisan hülyének! Mi a szart adott be nekem? Erre ő kiviharzott, annyit mondott, hogy semmit. Na mondom fasza...jött a doki vizitre, elmondtam neki, hogy mi történt, erre a nővérke annyit mondott, hogy anyuka kimerült, biztos hallucinált! Értitek? Hallucinálok. Az orvos elkezdett nyomozni, kiment bejött, krdezgette, hogy vagyok...én kezdtem magam egyre rosszabbul érezni, de nem a szuritől, hanem szó szerint pánikrohamot kaptam, hogy mi a szart adtak be nekem. Aztán bejött az orvos, megnyugtatott, hogy semmi baj, erősebb méhösszehúzót kaptam, olyat amit a császárosoknak kellene kapni. Vagy hiszem vagy nem. Aztán bejött a nővérke, és elnézést kért. Később bejött az osztályos nővér, leb@szott, hogy annyi baj van velem mint az egész osztállyal egyszerre. Mondtam, hogy azonnal húzzon ki a szobámból, mert ha még egyszer hozzám mer szólni én feljelentem az egész kócerájt. Ekkor lejött a fogadott dokim, elmondtam neki a dolgokat, ő meg könyörgött, hogy ne jelentsem fel őket. Az egész egy undorító szánalmas történet. Amire egyáltalán nem akarok vissza emlékezni, de még álmaimban is újra élem. Elintzték, hogy a mai napig összepisilem magam, elintézték, hogy a méhem minden egyes emelésnél kiszakad a helyéről, elintézték, hogy soha de soha többé ne akarjak gyereket szülni.