Akik egy ágyban alszanak a babával, hogy élnek házaséletet?

Szerintem azért,mert egy családba baba született,még lehet normális életet élni.Nekünk szülőknek a feladatunk,hogy megtanítsuk a babáinkat a méhen kívüli életre.Amihez hozzátartozik a normális alvási szokások kialakítása is.Hogy van saját ágya,kis kuckója,vagy akár egy kis sarok csak neki leválasztva,de az a legjobb,ha saját szobája van.Amit úgy alakítunk ki,hogy ő jól érezze magát a környezetében.

Szerintem nem jó dolog együtt aludni a babával,vagyis nagyon jó érzés,de nem túl okos erre szoktatni.

Nem tud normálisan aludni úgy senki,és amit kérdeztél az is probléma lehet,plusz a gyereknek 8-kor ágyba a helye,a szülőnek nem feltétlenül.Nem jó,ha zavarja tv,beszélgetés,stb...Sokkal jobb neki is,ha a saját szobájában a saját ágyikójában tölti az éjszakákat.

Én a 3-ik babánkat várom,jól néznénk ki,ha az összes gyerek velünk akarna aludni.Vannak néha kisebb hisztik az alvás körül,de alapjában nyugodt,kiegyensúlyozott jó alvó mindkét gyerekem,és az első naptól a saját szobájukba,az ágyukba alszanak.

Ezzel meg is van oldva a házaséleti probléma,vagyis nem probléma.Megvan a férjemmel a mi kis magánszféránk,megvan a gyerekeké is,és ez így van jól.Mindenki alszik egész

éjszaka,így nappal nyugodtak vagyunk.

A közös alvással járó 7 - orvosi és fejlődési - előny

Egy kisbaba számára nincs megfelelő vagy nem megfelelő hely az alvásra. Az a legjobb a számára is, ami a család összes tagja számára biztosítja a nyugodt éjszakákat. Szeretném emlékeztetni arra, hogy a világ lakosságának több mint fele a babájával alszik, és az Egyesült Államokban is egyre több szülő alszik együtt csecsemőjével.

Itt a válasz, hogy miért:

A babák jobban alszanak. Az anyai mellen vagy az apa ölében való elalvás kialakítja a kisbabában az alváshoz való egészséges hozzáállást. A baba megtanulja, hogy az elalváshoz vezető út kellemes (az éjszakai szülői gondoskodás egyik célja éppen ez).

A kisbabák nehezebben ébrednek teljesen fel. Képzeljük magunkat a baba helyébe. Azzal, hogy a mély alvásból éber alvásba kerül, az éjszakai ébredés szempontjából érzékeny szakaszba lép, egy olyan átmeneti állapotba, ami akár óránként is bekövetkezhet, és amiből egy kisbabának egyedül nehéz újra visszatérni a mély fázisba. Ön az a szeretett személy, akit a baba megérinthet, érezheti a szagát és hallhatja a hangját. A jelenléte azt az üzenetet hordozza, hogy „minden rendben van, nyugodtan alhatsz tovább”. Így a baba nem fél, és békésen átsiklik ezen az érzékeny alvási szakaszon, és ismét mély álomba merül. Ha a baba mégis felébred, lehet, hogy képes magától visszaaludni, éppen amiatt, mert Ön mellette van. Egy ismerős érintéssel, esetleg pár percnyi szoptatással segíthet a picinek megnyugodni és újra mélyen elaludni anélkül, hogy a közösen alvó páros bármelyik tagja teljesen felébredne.

Sok kisbabának egy fejlődési szakasz, az úgynevezett személy- és tárgyállandóság miatt is szüksége van segítségre a visszaalváshoz. Ha egy személy vagy egy tárgy látótávolságon kívülre kerül, akkor az számukra nem is létezik. A legtöbb egy éven aluli baba nem képes az édesanyjára mint máshol lévő személyre gondolni. Amikor a babák a kiságyban ébrednek fel, megijednek és gyakran nem képesek nyugodtan visszaaludni. A szeparációs félelem miatt azt tanulják meg, hogy az álomba merülés félelmet keltő állapot (éppen azt, ami nem lehet célja az éjszakai szülői gondoskodásnak).

Az anyák jobban alszanak. Sok anya és kisbaba képes elérni az éjszakai összhangot azáltal, hogy alvási ciklusaik egymásra hangolódnak.

Martha jegyzetei: „Mindig másodpercekkel előbb ébredtem fel, mint a kisbabám. Amikor a pici mozgolódni kezdett, nyugtatásképpen megérintettem, ő pedig újra álomba merült. Néha teljesen automatikusan tettem mindezt, fel sem ébredtem igazán.”

Hasonlítsuk össze a közös alvást a kiságyban egyedül alvó gyerek és a róla gondoskodó szülő helyzetével. A külön alvásból felébred a baba – egyedül, rácsok mögött. Nincs olyan közelségben, hogy a szülő megérinthetné. Először fészkelődik és nyöszörög. Még mindig nincs a közelben senki. A szeparációs félelem működni kezd, a baba megijed, és a sírás kétségbeesett bömbölésbe megy át. Ez a hangos ordítás még a legmesszebb alvó anyát is felébreszti, aki felugrik (néha éppen legmélyebb álmából riadva, ami tényleg éjszakai kimerüléshez vezet) és végigtámolyog a folyosón. Mire az anya a babához ér, a baba és az anya is feldúlt és teljesen éber, az ezután következő nyugtatás a természetes gondoskodó reakció helyett kényszerből elvégzett kötelességgé válik. Hosszadalmasabb egy feldúlt egyedül alvó csecsemőt megnyugtatni, mint egy félálomban lévő, az anyától karnyújtásnyira lévő kisbabát. Amikor a baba végre elalszik, az anya még teljesen ébren van és túlságosan zaklatott ahhoz, hogy könnyedén visszaaludjon. Ha azonban a baba az anya mellett alszik, és az alvási ciklusaik összhangban vannak, akkor a legtöbb anya és baba könnyedén újra mély álomba tud merülni, anélkül, hogy bármelyikük is felébredne. Amikor egy éhes vagy ijedt baba jelzésére mély álomból hirtelen riad fel, majd ébred teljesen fel a szülő, akkor ez a szülő részéről tényleg kimerültséghez, alváshiányhoz vezet, a baba számára pedig félelemmel teli időszakot hoz.

A szoptatás egyszerűbb. A legtöbb tapasztalt szülő megtanulta, hogy a közös alvás megkönnyíti a szoptatást. A szoptató édesanyák könnyebben igazítják alvási ciklusaikat a kisbabájukhoz, mint azok, akik cumisüvegből táplálják csecsemőjüket. Gyakran éppen a babájuk előtt ébrednek fel. Azáltal, hogy közel vannak, és előre készülnek az etetésre, az anyák álomba tudják szoptatni a babát, még mielőtt a baba (és gyakran az anya) teljesen felébredne.

Egy anya, akinek sikerült az éjszaki gondoskodásban elérni a harmóniát a babával, a következő történetet osztotta meg velünk:

„Körülbelül fél perccel azelőtt, hogy a kisbabám felébredne, az alvásom felszínesebbé válik és majdnem teljesen felébredek. Azáltal, hogy előre megérzem az evésre való igényét, általában már akkor el tudom kezdeni szoptatni, amikor éppen csak hogy mozgolódni kezd és nyúl a mellem után. Az, hogy rögtön szopni kezd, megakadályozza a teljes felébredésben, utána pedig mindketten újra mély álomba merülünk.”

A napközbeni szoptatási nehézségekkel küszködő anyák arról számolnak be, hogy a szoptatás könnyebbé válik a számukra, amikor éjszaka a kisbabájuk mellett alszanak és napközben is lefekszenek a babájukkal és úgy szoptatják őket a rövidebb pihenők közben is. Úgy gondoljuk, hogy a baba érzékeli, hogy az édesanyja nyugodtabb, és a tejtermelést és tejleadást befolyásoló hormonok is jobban működnek, ha az anya pihen vagy alszik.

A modern kornak is megfelel a szülői gondoskodás e formája. A közös alvás talán még időszerűbb a mai rohanó életstílus miatt. Ahogy egyre több anya kénytelen távol lenni gyermekétől napközben, a kisbabával való éjszakai együttalvás újra összekapcsolja őket, és pótolja a napközben nélkülözött kapcsolatot. Azok a nyugtató hatású hormonok, amelyek a szoptatás hatására szabadulnak fel az anya szervezetében, segítenek az anyának lazítani és kikapcsolni a munkával teli nap feszültségeiből.

A kisbabák jobban fejlődnek. A gyermekorvosi praxisunkban az elmúlt harminc év során az általunk megfigyelt közösen alvó családokban az együttalvásnak azt a jelentős orvosi hasznát tapasztaltuk, hogy ezek a babák jól fejlődnek. A „fejlődés” nem pusztán méretbeli növekedést jelent, hanem a gyermekben benne rejlő lehetőségekhez képest való optimális érzelmi, fizikai és intellektuális gyarapodást. Talán az extra testkontaktus az, ami a fejlődést ösztönzi, vagy talán a több etetés (igen, a szüleikkel együtt alvó babák gyakrabban szopnak, mint egyedül alvó társaik).

A szülők és kisbabájuk jobban kötődnek egymáshoz. A kötődés a nevelés alapja, és a szülői gondoskodás egyik elsődleges célja. Az irodánkban van egy iratgyűjtő a következő felirattal: „A gyerekek, akik jól fejlődtek - Amit a szüleik tettek." Észrevettük, hogy azok a csecsemők, akik a szüleikkel alszanak (azokban a korai meghatározó években végig vagy egy ideig) nemcsak, hogy jobban fejlődnek, de jobban is kötődnek a szüleikhez.

Csökkenti a bölcsőhalál kockázatát. Új kutatási eredmények bizonyítják, amit a szülők már régóta sejtenek: azok a csecsemők, akik biztonságosan alszanak a szüleik mellett kisebb valószínűséggel esnek áldozatul a hirtelen csecsemőhalálnak. Mindazonáltal, mivel a bölcsőhalál nagyon ritka (1000 csecsemőből 0,5-1 esik áldozatul neki), nem kell, hogy az ettől való félelem legyen az együttalvás indítéka.

A közös alvás nem mindig működik, és néhány szülő egyszerűen nem akar a gyermekével aludni. Az együttalvás az érzelmi kötődés egy lehetséges eszköze. Ön nem rossz szülő, ha nem alszik együtt a gyermekével. Próbálja ki! Ha működik, és élvezi, akkor folytassa. Ha nem, akkor próbáljon ki más alvási módokat (egy alternatíva az oldalkocsis megoldás: helyezzen egy kiságyat vagy egy toldalékot az ágyához).

Az újdonsült szülők gyakran aggódnak, hogy a gyermekük annyira hozzászokik majd a velük való alváshoz, hogy talán sosem akarja majd elhagyni a szülői ágyat. Igen, ha Ön hozzá van szokva az első osztályú fekhelyhez, akkor nem szívesen adja alább. Ahogy azonban a babák elválasztják magukat az anyamelltől, ugyanúgy megteszik majd ezt a közös alvást illetően is (általában két éves koruk körül). Ne felejtsük el, hogy a közös alvás talán éppen a kisbabák védelme és biztonsága érdekében lett kitalálva. A gyermek teljes életéhez képest az az időszak, amit az Ön karjaiban, a mellén és az ágyában tölt nagyon rövid időszak, a szeretet emlékei és a szülők közelsége azonban egy életen át elkíséri őt.

Az együttalvás és a hirtelen bölcsőhalál

Mivel a kutatások azt sugallják, hogy a bölcsőhalál szempontjából veszélyeztetett csecsemők nehezebben ébreszthetők fel az alvásból, logikusnak tűnik, hogy bármi, ami növeli a baba ébreszthetőségét, illetve az anya baba iránti érzékenységét alvás közben, az csökkentheti a hirtelen bölcsőhalál kockázatát. És éppen ez az, amire a babával való alvás alkalmas. A babájával együtt alvó anya a következő létfontosságú szerepeket képes betölteni:

Dr. Sears hipotézise a bölcsőhalállal kapcsolatban

Úgy gondolom, hogy a legtöbb esetben a hirtelen bölcsőhalál valamilyen alvási rendellenesség, elsősorban az ébredés és az alvás alatti légzés kontrolljának zavara. A természetes anyai gondoskodásnak minden eleme, de elsősorban a szoptatás és a közös alvás, képes kedvezően befolyásolni a csecsemő légzését, és képes növelni anya és baba között az egymás jelenléte iránti kölcsönös érzékenységet, aminek következtében mindkettejük ébreszthetősége növekszik, a bölcsőhalál kockázata pedig csökken.

Az anya légzésszabályozóként működik. A hirtelen bölcsőhalállal kapcsolatos hipotézisem jelentős részét az a feltevés adja, hogy az anya légzésszabályozóként működik a baba számára. Képzeljük magunk elé, hogy mi történik, amikor anya és baba egymás mellett alszanak. Az anya alvás közben a saját légzésével szabályozza a baba légzését. Együtt fejlesztik ki azt, amit mi „éjszakai harmóniának” nevezünk. Az alvó pár mindkét tagjának egymással megegyező alvási ciklusai vannak, talán nem tökéletesen egyformák és nem egész éjszaka, de ahhoz éppen eléggé hasonlóak, hogy kölcsönösen tudatában legyenek egymás jelenlétének anélkül, hogy közben zavarnák egymást. Emiatt a kölcsönös érzékenység miatt, az anya jelenléte növeli a baba ébreszthetőségét akkor, amikor a baba ciklikusan a mély alvásból az alvás éber szakaszába lép. Ahogyan korábban már tárgyaltuk, az ébreszthetőségnek, illetve a mély alvásból való visszatérés képességének a hiánya lehet a jellemzője a bölcsőhalál által leginkább veszélyeztetett csecsemőknek. Számtalan alkalommal mondják nekem az anyák, hogy éppen azelőtt ébrednek fel, hogy a babájuk mozgolódni kezdene, ilyenkor pedig azonnal visszaszoptatják őket. Általában egyikük sem ébred fel teljesen, mindketten gyorsan mély álomba kerülnek.

Miközben a feleségem alvását figyeltem, amint a gyerekeink mellett aludt, észrevettem, hogy milyen gyakran elégíti ki a babáink éjszakai szükségleteit, gyakran anélkül, hogy ő felébredne. Egy éjszaka során több alkalommal igazította meg a baba takaróját, szoptatta őt vagy tette azt, ami a babának éppen a legjobb volt.

Ez az alvási megoldás nem azt jelenti, hogy egy anyának mint testőrnek kellene magára tekintenie, aki az első hat hónap során a baba alvásának minden órájában, éjjel és nappal is éberen figyel, vagy alkalmatlan szülőnek kellene magát tartania azért, mert nem így cselekszik. Ez a hozzáállás a félelem érzését vinné bele az éjszakákba és az örömöt venné el a gondoskodásból. Én egyszerűen arról beszélek, hogy érdemes néha elfelejteni a kulturális normákat és azt tenni, amit belülről természetesnek érzünk. Ne érezze azt, hogy sosem szabad a kisbabáját egyedül hagyni aludni vagy hogy minden este korán le kell feküdnie a kisbabájával. Gondoljon arra, hogy a hirtelen bölcsőhalál egy ritka jelenség, nem egy minden éjszaka jelenlévő veszedelem.

Az anya egy hiányzó összetevőt pótol. A legelső hónapban a baba az éjszakát aktív alvásban tölti – abban az állapotban, amiből a kisbabák a legkönnyebben felébreszthetők. Amint korábban megbeszéltük, ez az állapot „megvédheti” az újszülöttet a légzésleállástól. Egy és hat hónapos kor között, a hirtelen bölcsőhalál szempontjából a legérintettebb időszakban, az aktív alvás aránya csökken, míg a nyugodtabb, mélyebb alvás aránya megnő. A több mély alvás azt is jelenti, hogy a babák elkezdik átaludni az éjszakát. Ez jó hír. A gond azonban az, hogy ahogy a baba megtanul mélyebben aludni, nehezebbé válik számára, hogy egy légzéskihagyásos eset alkalmával felébredjen, tehát a bölcsőhalál kockázata növekszik. Hat hónapos korra a baba szív- és tüdőszabályozó rendszere elég fejletté válik ahhoz, hogy az agy légzésszabályozó központjai képesek legyenek a légzést újra kezdeni a mély alvás állapotában is. Az egy és hat hónap közötti időszak sebezhető, ilyenkor az alvás egyre mélyebbé válik, de a kompenzáló mechanizmusok még nem elég érettek. A kockázatos időszakban az anya helyettesíti a kompenzáló mechanizmusokat. Valójában egészen addig az anya úgy alszik, mint egy csecsemő, amíg a baba nem elég érett ahhoz, hogy úgy aludjon, mint egy felnőtt. Az anya meleg teste a baba mellett légzésszabályozóként működik, mintha emlékeztetné a babát, hogy mindig lélegezzen, mindaddig, amíg a baba önindító mechanizmusai maguk is el tudják látni ezt a feladatot.

Dr. William Sears

Fordította: Verdes Dóra

Forrás

Előző rész

Gondolatok az alvásról és a sírásról...

A pszichológia és pszichopatológia területéről több, mint elegendő bizonyítunk létezik arra, hogy sírni hagyni egy gyereket káros, nemcsak az érzelmi, hanem a kognitív fejlődésére is.

A németül „Gelernte Hilflosigkeit” című könyv szerint (szabadon fordítva „Tanult tehetetlenség„) azok a gyerekek, akiket sírni hagynak, azt tanulják meg, hogy ők nem tudnak választ kiváltani a környezetükből, vagyis hogy senkit sem érdekelnek a szükségleteik, hogy egyedül vannak szemben a világgal; hogy senki nem segít nekik. Gondolhatják, hogy ez nem lehet jó hatással a gyerekek lelki fejlődésére. Egy, az anya-gyerek interakcióról szóló kutatásban, amelyben részt vettem, azt láthattuk, hogy azoknak a gyerekeknek, akik magasabb fokú kognitív, szociális és érzelmi feljettséget mutattak, nagyon odafigyelő, reagáló anyjuk volt (vagyis a gyerek legkisebb jelzéseire is reagáltak).

Sajnos ugyanúgy ahogy vannak nagy professzorok és orvosok, akik ellenzik, hogy sírni hagyják a gyerekeket valamely cél érdekében, vannak nagy professzorok és orvosok, akik ennek az ellenkezőjén alapuló csodamódszereket hirdetnek és terjesztenek: vagyis, hogy hagyjuk sírni a gyerekeket.

Dr. Patricia Trautmann (pszichológus)

A második szívügyem, a szoptatás mellett, az anya-gyerek kapcsolat, amelyet annyira támadnak ezek a modern módszerek, melyek szerint hagyjuk sírni a gyerekeket, érjük el, hogy egyedül aludjanak és ne „rontsuk el” őket.

Konrad Lorenz könyvében („Én itt vagyok-Te hol vagy? A nyári lúd etológiája”) találtam egy bekezdést a ludak viselkedéséről, amely, azt gondolom, nagyon hasznos lehet a vonakodó kollégák meggyőzésében, hogy a csecsemők nem azért sírnak, hogy becsapják az anyjukat, hanem mert valóban szükségük van arra, hogy mellette legyenek:

„Egy kisliba, aki elvesztette a szüleit, nem csendben szomorkodik, hanem minden erejével sír. Vagyis az elhagyatottság hangját adja ki magából. Teljességgel képtelen bármi mást csinálni. Nem eszik, nem iszik, csak és kizárólag sírva bandukol. A kislibák, ha nem sikerül hamarosan csillapítani a sírásukat, komoly fájdalmakban szenvedhetnek. Természetes körülmények között az elveszett kislibáknak kevés esélyük van a túlélésre, ha nem nem találják meg a szüleiket. Csak nagyon kivételes esetekben sikerül másik családot, vagy örökbefogadó szülőket találniuk. Ezért a kisliba számára egyedül az utolsó erőig tartó keserves sírásnak van egyedül értelme, ha meg akarja találni elvesztett családját.”

Ez az amit egyes szakértők úgy hívnak, hogy „rossz altatási szokások miatti éjszakai sírás”!