Kétlaki élet kisbabával működhet vagy felejtsem el?

A falu, ahol most lakunk, ott párom szülei laknak ugye. A kisváros, ahol én felnőttem és van az üres ház, ahova költözhetnénk az fél órára van a falutól, ahol most lakunk.

Azért áll üresen a ház, mert az én szüleim még 5 évvel ezelőtt elköltöztek 460km-re, vas megyébe, csak én maradtam a megyében, mert a pàrom nem akart menni. Borsodban vagyunk.

Nincs gondom a megyével, csak a faluval. Maga a falu biztonságos, nincs kisebbség, van pár fiatal is, viszont számomra a lehetőségek nem tetszenek, hogy kimegyek az egyetlen utcára és senkit se látok csak párom szüleit tudom meglátogatni. Én mindig is kisvárosi voltam és korlátozva érzem magam, hogy kocsiba kell ülnöm, ahelyett hogy gyalogoljak, ha ügyet kell intéznem vagy mindennapi bevásárlást. Nekem hiányzik, hogy legyen egy park, hogy legyen élet körülöttem.

Hogy legyen értelme felöltöznöm és hajat mosnom.

Baba születése előtt is mondtam a páromnak ezt. De sokáig nem fogta fel, hogy ezen én tényleg változtatni akarok!

Azonban önzőnek érzem magam, mert igazából mindenki nagyon boldog, hogy itt lakunk. Mint írtam párom szülei nyugdíjasok. Járnak át hozzánk mindennap, hogy lássák az unokát meg mindig kitalálják, hogy valami kaját hoznak vagy épp tojást, tejet, kenyeret, gyümölcsöt és apósom mindennap jön, hogy a párommal a kertet csinálják. Fát vágnak ki stb. Páromnak a kerteszkedés a mindene.

És azt érzem önző vagyok, hogy én nem tudom elfogadni, hogy én itt semmit nem tudok csinálni. Pénztárcám is dísznek van, mert még felvágottst se tudok venni itt, mert a kisboltban csak a legolcsóbb, legrosszabb minőségű van.

És a legrosszabb érzés számomra, hogy tudom hogy ez a kétlaki lét hatalmas nyűg volna és nem akarom, hogy a gyereknek rossz legyen.

El kellene fogadnom, hogy itt élek és kocsikázni mindenhova vagy màr tényleg nem tudom.

Mi már laktunk a párommal a kisvárosi házban 2 évet. Most költöztünk nem olyan régen àt ide, mert párom itt szeretett volna lakni és nagyobb kertre vágyott.

Én gondoltam megpróbálom, de nem tudtam milyen lesz és hogy a 4 fal közt fogok ülni.

A kisvárosban voltak barátaim egyébként, de most nem is ez a lényeg. Ott volt mindennapi rutinom és boldog voltam, hasznosnak, önálló, független nőnek éreztem magamat ott.

Reggel bevásároltam, aztán kutyát sétáltattam, majd megfőztem, aztán megint sétáltam egyet a parkban. Akkor még várandós voltam.

Aztán várandós voltam mikor ide költöztünk. Onnantól már nem sétáltam, mert nem volt hova mennem.

De a kisvárosban jól éreztem magam. Ez az érzés már akkor is megvolt mikor nem született meg a baba, csak a párom akkor még nem volt vevő a visszamenetelre.

Nem építkeztünk, hanem vettünk.

Azért mert a párom megmondta hogy csak is a falujában tudja elkepzelni az életét. 2 évig mondogatta. Hogy jó hogy hitel nelkul tudnánk venni házat ott, hogy lenne nagyszülői segítség és nagy kertje, mert a kisv.-ban csak 300nm2 volt.

Én meg amióta itt vagyok azt érzem nem éri meg azért itt laknom, hogy legyen 1 olcsó, 1000nm2-es házam és nagyszülői segítségem, ha amúgy mindenért utaznom kell és az utcán nem látok egy lelket sem és úgy érzem magam itt, min 1 nyugdíjas az utolsó éveiben:(

Természetesen én a párom is megértem, hogy sok munka volt a házon, nem adná el és a bútorokat is tartaná. Megértem, hogy hétvégén szívesen jönne meg vágyik a kertre. Megértem, hogy imád itt lenni, mert itt nőtt fel és neki munka után első osztályú kimenni a kertbe aztán anyósékkal összefutni. Neki ennél több nem is kell.

Én nekem azonban ez egy hétvégi programnak éppen elegendő lenne. Pl. Pénteken jönni délután kertészkedni, szombaton is kertészkedni, szalonnát sútni, bármi, áthívni anyósékat. Vasárnap átmenni anyósékhoz, mert náluk is hívnak mindig. Aztán hétköznap meg én is kicsit csinálhatnék valamit.