Más is csak túléli a napokat?

Múltkor egy vita hevében a páromnak azt mondtam hogy mindennap túlélni próbálok, amit komolyan is gondolok, de ő teljesen kiakadt ezen, hogy ez nagy baj, hogy ilyet mondani se lehetne. Most a vita részleteibe nem akarok belemenni, de azóta többször eszembe jut, hogy ez így van, és ettől nem rosszul érzem magam, csak fura hogy ilyen hihetetlen. Reggel ott kezdődik, hogy felkelünk, ez akármikor történik meg tuti hogy full kómás vagyok, mert este nem tudok elaludni, olyan érzésem van, hogy végre van időm magamra a gondolataimra, kapcsolatot tartani, bármit csinálni amit a gyerekkel nem lehet. Szóval felkelek full kómában, a gyerekkel próbálok kapcsolódni, de nehezen megy még ilyenkor, majd iszom egy kávét megetetem, és onnan kezdődik a nap, ami alapból abból áll, hogy mindent úgy csinálunk ami a gyereknek jó, hogy apuka tudjon még aludni, mert éjszakázik, szóval próbálom csendben tartani a gyereket, közben a lakást is próbálom összerakni, de minden érdekli a gyereket, menni nem tud még csak úgy ha fogom a kezét, még pisilni/kakilni se tudok normálisan, majd akkor apa felkel, de megvárni hogy kávézzon wc-zen, fürödjön, telón híreket olvasson nyugiban persze. Majd esetleg foglalkozik a gyerekkel, de nem viszi túlzásba mert ő nem akarja azt csinálni amit a gyerek, szóval az vagy üvölt vagy én vagyok vele, utána lemegyek vele a játszóra ott már a hátam meghalt, hazajövök vele, kis játszás, alvás és akkor kezdhetek főzni teregetni meg minden házimunkát megcsinálni és alig teszem le magam a kanapéra a gyerek már fent van..... apa ilyenkor vagy dolgozik, vagy nem nagyon gyerekezik. Már ki vagyok, mert a háztartást kb 100% én viszem, a gyereket is, fürdeni is már a gyerekkel fürdök, mert azt se tudja apa megoldani, majd szinte minden alkalommal megkapom hogy valami szar. Apuka jelenleg depresszios is. Már ki van a mindenem ettől a szitutól, és ha azt mondom hogy túlélem a napokat akkor még lelkiismeret furdalást okoz hogy ezt pedig én akartam, nem bírom a gyereknevelést. De igazából ja, lehet igaza van, de másnak ez amúgy happy? Más ezt kisujjból tolja nulla segítséggel? Hogy a főzés, bevásárlás, mosás, takarítás, gyereknevelés csak az ő feladata? Más nem próbál túlélni? Valaki nyugtasson meg hogy ez jobb lesz, vagy elmúlik, vagy adjon valami tanácsot hogy mit csinálok rosszul, mert már én is kezdek depis lenni