Rögtön szerettétek a kisbabátokat?

Nem. 36 órát vajúdtam, majd mikor megkezdődtek a fájdalmak már nem kaphattam érzéstelenítést, úgyhogy nagyon nehéz szülésem volt. Aztán besárgult és tovább voltunk a kórházban, a végén már sírtam, hogy mikor mehetünk már haza. Aztán hazamentünk és nem igazán tudtam vele mit kezdeni az első két hónapban. Etettem, altattam, fáradt voltam, sokat sírt, este 11-ig nem aludt el teljesen kivoltam. Sokszor az apjának sikerült megnyugtatnia, nekem nem. Azt éreztem, hogy engem nem is szeret :(

Aztán 2 hónaposan megfázott és nem kapott az orrán levegőt. Napokig szívni kellett, köhögött, még többször kelt, én pedig betegre aggódtam magam. Ez ébresztett rá, hogy én valakinek az anyukája vagyok...

Nem olvastam el a válaszokat, mert késő van, de szeretnék válaszolni neked.

Ne aggódj! Az érzés kialakul majd, és még az eufóriát is fogod érezni.. de még hányszor! :-) Most tuti sokan lepontoznak, de leírom. Mikor először megláttam a babám, nemhogy a nagy szerelmet nem éreztem, de még szépnek sem láttam és ez napokig így maradt. Csak mikor már kb. az ezredik ember mondta, hogy milyen gyönyörű (és nem azt, hogy milyen édes!), akkor kezdtem gondolkodni, hogy tényleg, mennyire szép kis nózija van, meg a szája és a szeme is... és így szép lassan én is megláttam benne, hogy milyen kis csodaszép. És a szeretet ugyanígy jött. Az első hónap után azt sem tudtam, hogy milyen nap van! Ha jól emlékszem, akkor kb. 6 hetes volt, amikor egyszercsak belémhasított az az érzés, hogy igazán szeretem és tudatosult bennem, hogy ez nem is fog elmúlni soha. Aztán kb. három-négy hónapos volt, amikor újra rácsodálkoztam a saját érzéseimre, hogy még ilyen szerelmes sosem voltam azelőtt. Most már 7 hónapos és egyre jobban szeretem. Nem minden nap. De akkor is szeretem, és aztán rámmosolyog, meg megszorítja a kezem, hangosan felkacag, vagy gagyarászik és ha én csinálok valamit, amivel mosolyt csalok az arcára, na akkor érzem igazán, hogy kölcsönös a szerelem!

Bocs, kicsit hosszú lett :-))

Szia, nem vagyunk egyformák. Aki azt írja, hogy még csak nem is várandós de már szereti a gyerekét szerintem olyan, mint beleszeretni egy kitalált férfiba, ezt a gúnyát ráhúzni egy hús-vér alakra majd előadni a hattyú halálát, hogy a pasi nem olyan, mint gondolta...

Én is szeretem a kislányomat az első pillanattól, de úgy vagyok vele, mint a 31 éves válaszoló írta, hogy te jó ég, én tényleg anya vagyok? Mi sokkal közelebb kerültünk akkor, mikor elkezdtem kendőben hordozni (esetünkben ez egy babaerszény), illetve az is nagy változás, mikor valaki egyszer csak elkezd anyának hívni.

Hú, én is hosszú leszek.

Még annyit, hogy ha én valakit/valamit első pillanatra szeretek, abból hamar kiábrándulok (pl. a legslágergyanúsabb dalokat unom meg a leghamarabb), és sokkal mélyebb a szeretet, mikor idő kell a megkedveléshez.:-)

Ez majdnem olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy létezik-e szerelem első látásra?

Persze, van olyan, amikor úgy érzed, hogy ez az, de aztán megismered azt a valakit és akkor kiderül, hogy valóban szerelmes vagy-e. De ezt nem tudod előre, csak azt, hogy vonzódsz-e hozzá vagy sem.

A kisbabám apjával kapcsolatban is furcsa volt ez, mert még nem nagyon ismertem, amikor már éreztem (szinte fizikailag is), hogy valami dolgunk van egymással, valaminek történnie kell előbb vagy utóbb köztünk. De Igazán akkor szerettem bele, amikor megláttam a kisbabám arcát és felfedeztem az ő vonásait. Aztán vele is valahogy így volt. Persze, már tudtam a terhesség alatt, hogy szeretném őt, mikor megszületett éreztem és tudtam, hogy örökre hozzám tartozik. De a nagy szerelem, amikor csak bámultam, az hónapokkal később jött.

Az előttem szólók talán már mindent elmondtak, és megnyugtattak Téged is, és engem is;-) Én annak idején nem mertem ezt megkérdezni, mert azt gondoltam megköveznek! De vannak itt aranyos emberek:-)

hogy a kérdésedre is válaszoljak azért: én pont így voltam.Sokáig csak izgultam,hogy ne rontsak el valamit pelenkázás, fürdetés..stb közben, és nem is figyeltem arra,hogy milyen szép ez az apró emberke, és tényleg ő volt a pocakomban, aki rugdosott;-)SOkáig azt sem bírtam összegyeztetni,hogy ő ugyanaz,mint aki a pocakomban volt 9hónapig.

Úgyhogy semmi baj nincs Veled, ettől lehetsz még szuperanya,és nem kell feltétlen eufóriának lenni,de még elkaphat az is egy mosolya láttán!

Mondjuk én a magam részéről azt legalább annyira "betegesnek" tartom, aki sírva fakad meg két hétig minden nap sír. Ez a másik véglet. Csak sajnos ez az érzelmi túltöltödés csöpög mindenhonnan, mint egy brazil szappanopera és sokan pont ezért lesznek depressziósak, mert ők képesek a realitás talaján maradni.

Szerintem idő kell megszokni egymást. És sokkal jobb ha valaki nem lebeg a fellegekben, mert aztán jön a kint zokogok a rendelő előtt, mert szegény picitől vért vesznek, zokogok az ovi előtt, mert szegény kicsi oviban van stb stb stb. Nekem ez még furcsább dolog.