Szar anyának érzem magam, ez normális?

3 hetes babával vagyok itthon. A férjem segít mindenben, de már százszor kiakadtunk ugyanígy. Megbántam ezerszer, de mostmár nincs visszaút, majd idővel jobb lesz, vagy máshogy lesz rossz.

Igyekszel helytállni, ez a lényeg. Sajnálom hogy a férjed nem vesz részt ahogy kéne. Nem tudom az egyedülálló anyák hogy nem bolondulnak meg.

Egyáltalán nem vagy rossz anya! Millióan éreztünk/érzünk így, csak nem divat kimondani!!

Az anyaság csodálatos és megéri, de piszok nehéz.

Én a helyedben nem hagynék választási lehetőséget apukának, belenyomnám a kezébe, mikor hazaér, és mennék a dolgomra egy-két órára. Tanulja meg, h neki is felelőssége van.

Vagy az összes házimunkába sz.rj bele kicsit, csak a baba dolgait csináld meg. Lássa, h kosz van, kupi van, és nincs ebéd.

Mondd meg neki, hogy ha nem segít, és nem marad otthon néha, amég megcsinálod, akkor ez lesz.

Ez egy új szerep, még mind a ketten most tanuljátok. Az elején kell lefektetni a szabályokat.

Lényeg, h ne érezd rosszul magas, ezt rengetegen így érzik.

7,5 hónapos a kislányom, a férjem a legjobb apa és a legjobb társ a világon, mégis pontosan ugyanezt érzem, mint te.

Én terápiára járok, hogy valahogy túléljem azt a helyzetet, hogy nem vagyok anyának való, nem szeretem, nem élvezem, de ez van, vissza már nem lehet csinálni.

Ennél jobb élethelyzetben nem is lehetnék gyerekkel, mégis rohadtul utálom az egészet, tönkrement az egész életem.

Ennyi idő kellett hozzá, hogy egyáltalán kötődést érezzek a babám iránt.

Szóval hidd el, olyan helyzetben, mint te, SENKI sem bírná! Senkinek nem lenne könnyű és senki nem akarná azt, amiben te vagy.

Senki sem szeret egyedülálló szülő lenni, mert rohadt nehéz még ketten is.

A párod ugyanúgy akarta a gyereket? Nem csak egyszerűen eljött a kapcsolatotokban az "idő a gyerekre"?

Lehet h érdemes lenne leülni átbeszélni, hogy ő miért lett apa (akarta szívből vagy csak az élethelyzet hozta), mit gondol az apaságról, mi az apa feladata stb.

Nem te vagy szaranya, hanem a férjed szarapa.

Tessék a sarkadra állni, és teljes mértékben bevonni a férjed a gyerek és ház körüli teendőkbe.

Nyugi, a cukormázas hányás a gyerekvállalás téma kapcsán maximum a neten létezik. A valóságban szerintem közel az összes anya érez így ideig óráig. Az én fiam 1 éves, azóta nem alszom 2 óránál többet egyhuzamban, hogy megszületett. Olyan szinten kimerültem, hogy az elmondhatatlan, rajtam egy teljes napi kimenő se segít már, ez már bőven azon túl van. A férjem teljesen magától csinál mindent, amivel tehermentesíthet, de ha az ember nem bír soha pihenni az kvázi kínzás. Nem csodálom, hogy kivagy.

Nekem az volt nagy segítség, hogy kerestem anyukákat a környéken, akikkel tudunk őszintén beszélni ezekről és elvannak a gyerekeink egymás mellett, meg az, hogy vannak programok, amiket kitalálok magunknak a fiammal és megyünk együtt. Nem nagy valami, veszek magamnak egy kávét és nézünk egy szökőkutat addig, amíg iszom, vagy vásárolunk együtt, de magamnak, tehát van valami közös tevékenység, ami nekem is jó. Kitartást, idővel könnyebb lesz, bár a gyerek apját szigorúan befognám a teendők elvégzésébe.