Ha te boldogtalan vagy, a gyereked is az lesz?

"Nem kell akkor gyereket vállalni, ha aztán 5-6 év múlva tör rá a felekre, hogy miután kihűlt a szerelem, akkor megint "élni" akarnak, amihez okvetlenül válni kell és szétverni a gyerek életét."

Bocs, de te honnan tudod előre, hogy a gyerek születése után 6 évvel is úgy fogod szeretni a párod, ahogy a mai napon?

Tudod a gyerek csak kicsi, nem hülye. Pontosan tisztában van a körülötte lévő világgal és utánozza azt. Ezért van az is, hogy sok családba generációkon keresztül mindenkinek boldogtalan a házassága.

Azzal én is egyet értek, hogyha a szülő boldogtalan az a gyereken csapódik le. Mindig így van, még ha a szülő az ellenkezőjét is hiszi.

Nem értem, sokan a házasságot miért egy börtönnek képzelik el, ahol már nincs szerelem, romantika, kedveskedés, randizás? A házasságnak a szereteten és az odafigyelésen alapul. Egy férfi és egy nő közös döntése, hogy boldogságban, szeretetben éljenek együtt.

Aki nem így látja, minek házasodik?

Átlagember esetében eléggé valószínű.

Egy minden tekintetben átlagos ember nemigen tud megszabadulni - még terápiában sem - azoktól a mentális mintáktól, amelyeket kora kisgyerekkortól fogva kapott. Változtatni sem sokat tud rajtuk, mert fel sem fogja, hogy mit kéne változtatni, illetve nincs elég ereje ahhoz, hogy változzon.

Na de -ez az én kérdésem- van-e jogunk ideoda rángatni azt a gyereket, csak mert az élet már nem rózsaszínű?

Azért általában nem akkor lép le egyik fél, ha nincs szerelem, meg pillangó, meg rózsaszín, hanem amikor már szenved. De van aki már akkor is, és akkor mi van? Legyen boldogtalan? Áldozza be magát? Örültél volna, ha anyád apáddal marad de boldogtalan, feszült és több a vita?!