Ha úgy érzem én nem szeretem már a férjem az elég ok a válásra?

Szeretem őt szeretetből, de nem szerelemből, és a testét sem kívánom sajnos, pedig kisportolt szép teste van, de valamiért nem vonzódom hozzá kémiailag (régen igen, de soha nem olyan nagyon mint amilyen módon korábban már voltam szerelmes), soha nem is volt a férfiideálom, annak ellenére, hogy nagyon jóképű és sportos. De mivel nagyon nagyon szerettem a jellemét, a karakterét, a humorát (amikor nem fahumor), együtt éltünk, szerettük egymást, őt választottam társamul, tudtam, hogy nagyon gyerek szerető, és vele szívesen vállaltam gyereket, tudtam, hogy nagyon fogja szeretni a születendő gyerekünket. Most is szeretem őt, csak azon agyalok sokszor, a veszekedések és beszólogatások után, hogy vajon lehetnék-e boldogabb mással, "mi lenne ha", "mi lett volna ha...", stb. Közben pedig tudom, hogy játszom a tűzzel, ha ő otthagyna, biztos nagyon rossz lenne. Pedig neki esze ágában sincs, mert hűséges típus, mindig is az volt. Ritka az ilyen férfi, ez biztos. A másik, hogy én egy örök álmodozó vagyok és a hétköznapi problémákat szeretem úgy megoldani, hogy minél kevesebb energiámat vegyék el, nem idegesíteni magam azon, ha pl. leesik egy morzsa a földre. Ő viszont szöges ellentétem, imád problémázni, ha leesik a morzsa fél órán át puffog, miközben én szedem fel, tehát neki nincs is vele gondja. Én szeretem ezeket úgy megoldani, hogy közben nem törődöm velük sokat, rutinból, gondolkodás nélkül. Ő viszont ideges, izgul, izgatott, ha a gyerek három papír darabot szét dobál ezerszer elmondja, hogy ez így nem mehet tovább, ez az állapot nem normális, stb. Hiába mondom, hogy egy kisbaba, aki egész nap szétdobál mindent, én meg egész nap pakolok utána, ez van, ha nagyobb lesz majd nem pakol annyit. Ha elromlik valami egy hétig szenved a férjem, másról se tud beszélni, és ha kijött a szerelő órákig örül, boldog, hogy megoldódott a probléma. De én egy vízcsap elromlásától nem jövök dühbe, mint ahogy az sem boldogít egy cseppet sem, ha rendbe jön a csap. Sőt, attól leszek ideges, ha rám akarják erőltetni, hogy látványosan örüljek. Ennél magasabb dolgok tudnak fájni, és ennél nyomosabb dolognak kell történnie, hogy örüljek. Pl egy jó programnak örülök, vagy ha valami újat tanul a babám, de annak nem tudok örülni, hogy halleluja jó a csap, örömködjünk ezen egy hétig. Erre mondják, hogy apró örömök az életben? Akkor ezek szerint én nem tudok örülni az apró örömöknek. De tudok, egy jó filmnek, egy jó telefonbeszélgetésnek, egy jó zenének, egy sétának. De a csapot letolom magasról. Persze, jó ha kész van, ki is hívom a szerelőt, fel is takarítok utána, de ettől még nem leszek boldog. Viszont ha én ilyen helyzetben nem vagyok lelkes, sőt sajnos engem még ez is kiábrándít, hogy egy csapnak hogy lehet örülni - ezen ő megsértődik. És itt már el is kezdődik az aznap esti cirkusz. Ilyen baromságokon, ami engem még jobban kiábrándít, mert látok magam előtt egy jövőképet, amiben életem végéig egy olyan emberrel kell együtt élnem aki a háztartáson puffog és szenved és idegeskedik. És számomra ez egy börtön. Akkor érzem jól magam, amikor napközben nincs itthon.

A szcientológiás válaszról lemaradtam, lehet, hogy törölték?