Velem vagy nélküled* - élőben? Kijöhetünk jól belőle?

* (film 1999-ből, Bruce Willis és Michelle Pfeifer, téma: erodáló házasság és a megoldás)

Én voltam az, aki pár napja több kérdést is kiírtam. Egy elkeseredett fickó vagyok, aki 13 év felhőtlennek és stabilnak hitt párkapcsolat után olyasmivel szembesült, amire a legvadabb álmában sem gondolt.

A sztori röviden: én 39, ő 30, 13 éve együtt, jó kapcsolat és egy-két hete a lány kissé fagyos kezdett lenni meg ingerült, és nagynehezen kibökte, hogy nem tudja hogyan tovább. Hogy langyos víz lett a kapcsolatunkból, ellaposodtunk és nem tudja most még eldönteni, hogy folytassuk-e vagy sem.

Kb két hete panaszkodik iszonyú idegesség és gyomorfájásrohamokra panaszkodik. Ingerlékeny lett. Picit távolságtartó. Én ebből még nem gondoltam semmi rosszra. De a hét elején azt mondta, hogy át kell gondolnia, hogy van-e értelme folytatni. Arra gondolt, hogy egy időre szünetet kellene tartani, hogy tisztában legyen azzal, hogy mit is szeretne.

De semmi haragot vagy megvetést nem érzek nála. Nálam lakik, az anyjához nem akar visszamenni, a fizuja ahhoz kevés lenne, hogy egyedül béreljen valamit, ráadásul a kutyák miatt csak kertes jöhetne szóba. És 99,99%, hogy nincs másik hapsi a dologban, mert nincsenek titokzatos telefonok, ugyanúgy itthon van mindig és azt is mondta, hogy nincs még kilátásban sem kapcsolata mással. (ez mondjuk biztató)

Én először kiborultam és iszonyat depresszióba estem. Egyszer a lelkifurdalás, hogy számomra a legnagyobb kincs volt ő és mit szúrhattam el, egyszer meg a mély döbbenet, hogy hogy juthattunk ide. Annyit kell rólunk tudni, hogy sosem voltak harsány veszekedéseink, viharos vitáink. Sajnos a párom eléggé az a magábafojtó, konfliktruskerülő típus, akiből néha fogóval sem lehetett kihúzni, hogy mi baja. Én azt ajánlottam neki, hogy nagyon mély, őszinte beszélgetéseket folytassunk azért, hogy szembesítsük egymást (inkább ő engem, mivel én mindig tudtam tolerálni a hibáit) a gondokkal és beszélgessünk. Valahogy ez nincs ínyére, de közben majdnem mindenben ugyanúgy vagyunk, mint eddig. Együtt lakunk, együtt sétáltatjuk a kutyákat, ő ugyanúgy háztartásozik és én is mindent csinálok, mint régen, csak hiányzik a közös röhögés, a meghittség. Nőktől vagy a női lékek ismerőitől kérdezném, hogy mire utalnak ezek a jelek, jól érzem-e, hogy azért még jelentek neki valamit, vagy csak magamat áltatom?

Márcsak azért is, mert véletlen megtudtam, hogy elkezdett xanaxot szedni. Márpedig én nagyon jól emlékszem azokra az időkre, amikor régen én akartam valakit otthagyni, szakítani, mert terhemre volt, akkor nekem nem kellett nyugtató és nem volt gyomoridegem, hanem az adandó alkalmat kerestem a lovagias kilépésre.

Én nagyon vágyom arra, hogy mélyen elbeszélgessünk és tárjuk fel a gondokat. Az első nagy összeroppanásomból kijöttem, most az indulatos „deakruvaéletbe minden NORMÁLIS ember meg tudja beszélni csak mi nem?” és a „tapintatos akarok lenni, nehogy elrontsam” között vergődök. Szeretem őt, ugyanakkor mérges is vagyok rá, amiért nem tudunk kommunikálni most, csak kerülgetjük egymást. Néha legszívesebben elkezdenék vele ordítani úgy, hogy kijön a hatelemi, de visszatart az, hogy ezzel nem használnék.

Amire a választ várom, hogy ezek alapján vajon ő mit gondolhat a kettőnk jövőjéről? (mivel ő nem nagyon nyilatkozik semmit)