Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Velem vagy nélküled* - élőben? Kijöhetünk jól belőle?
* (film 1999-ből, Bruce Willis és Michelle Pfeifer, téma: erodáló házasság és a megoldás)
Én voltam az, aki pár napja több kérdést is kiírtam. Egy elkeseredett fickó vagyok, aki 13 év felhőtlennek és stabilnak hitt párkapcsolat után olyasmivel szembesült, amire a legvadabb álmában sem gondolt.
A sztori röviden: én 39, ő 30, 13 éve együtt, jó kapcsolat és egy-két hete a lány kissé fagyos kezdett lenni meg ingerült, és nagynehezen kibökte, hogy nem tudja hogyan tovább. Hogy langyos víz lett a kapcsolatunkból, ellaposodtunk és nem tudja most még eldönteni, hogy folytassuk-e vagy sem.
Kb két hete panaszkodik iszonyú idegesség és gyomorfájásrohamokra panaszkodik. Ingerlékeny lett. Picit távolságtartó. Én ebből még nem gondoltam semmi rosszra. De a hét elején azt mondta, hogy át kell gondolnia, hogy van-e értelme folytatni. Arra gondolt, hogy egy időre szünetet kellene tartani, hogy tisztában legyen azzal, hogy mit is szeretne.
De semmi haragot vagy megvetést nem érzek nála. Nálam lakik, az anyjához nem akar visszamenni, a fizuja ahhoz kevés lenne, hogy egyedül béreljen valamit, ráadásul a kutyák miatt csak kertes jöhetne szóba. És 99,99%, hogy nincs másik hapsi a dologban, mert nincsenek titokzatos telefonok, ugyanúgy itthon van mindig és azt is mondta, hogy nincs még kilátásban sem kapcsolata mással. (ez mondjuk biztató)
Én először kiborultam és iszonyat depresszióba estem. Egyszer a lelkifurdalás, hogy számomra a legnagyobb kincs volt ő és mit szúrhattam el, egyszer meg a mély döbbenet, hogy hogy juthattunk ide. Annyit kell rólunk tudni, hogy sosem voltak harsány veszekedéseink, viharos vitáink. Sajnos a párom eléggé az a magábafojtó, konfliktruskerülő típus, akiből néha fogóval sem lehetett kihúzni, hogy mi baja. Én azt ajánlottam neki, hogy nagyon mély, őszinte beszélgetéseket folytassunk azért, hogy szembesítsük egymást (inkább ő engem, mivel én mindig tudtam tolerálni a hibáit) a gondokkal és beszélgessünk. Valahogy ez nincs ínyére, de közben majdnem mindenben ugyanúgy vagyunk, mint eddig. Együtt lakunk, együtt sétáltatjuk a kutyákat, ő ugyanúgy háztartásozik és én is mindent csinálok, mint régen, csak hiányzik a közös röhögés, a meghittség. Nőktől vagy a női lékek ismerőitől kérdezném, hogy mire utalnak ezek a jelek, jól érzem-e, hogy azért még jelentek neki valamit, vagy csak magamat áltatom?
Márcsak azért is, mert véletlen megtudtam, hogy elkezdett xanaxot szedni. Márpedig én nagyon jól emlékszem azokra az időkre, amikor régen én akartam valakit otthagyni, szakítani, mert terhemre volt, akkor nekem nem kellett nyugtató és nem volt gyomoridegem, hanem az adandó alkalmat kerestem a lovagias kilépésre.
Én nagyon vágyom arra, hogy mélyen elbeszélgessünk és tárjuk fel a gondokat. Az első nagy összeroppanásomból kijöttem, most az indulatos „deakruvaéletbe minden NORMÁLIS ember meg tudja beszélni csak mi nem?” és a „tapintatos akarok lenni, nehogy elrontsam” között vergődök. Szeretem őt, ugyanakkor mérges is vagyok rá, amiért nem tudunk kommunikálni most, csak kerülgetjük egymást. Néha legszívesebben elkezdenék vele ordítani úgy, hogy kijön a hatelemi, de visszatart az, hogy ezzel nem használnék.
Amire a választ várom, hogy ezek alapján vajon ő mit gondolhat a kettőnk jövőjéről? (mivel ő nem nagyon nyilatkozik semmit)
válasza:Szerintem rádunt! Hasonlót hoz ki belőlem is az unalom, hogy nem megyünk el sehová, csak a kert és a tyúkok. Annyi külömbséggel, hogy én meg is mondom határozottan mi a bajom! 1 napra bízd valakire a kuytákat, menjetek ele egy közeli tóhoz csónakázni, piknikezni, ha több pénzetek van akkor valami jó szállodás strandra, étterembe, színházba! Szerintem kevés inger éri. Ingerszegény lehet a környezet. Vigyél bele valami színt! Ha ez nem használ akkor lehet, hogy már nem szeret. Mindenképpen beszédre kéne bírni vagy ki kéne kapcsolódni.
Sok sikert!
22/N
válasza:Pontosan ezen dolgozom. :)
Ami az unalmat és a zárkózottságot illeti, hát összekerülésünk idején nekem volt kínos beleilleszkedni ebbe, amiben vagyunk. Én egy extrovertált srác voltam, 26 éves, bulik, biliárd, autós rendezvények, disco, szórakozás stb. Ő pedig egy gátlásos, befelé forduló lány, aki leginkább kettesben akart velem lenni, nagyon kevés más kapcsolata van/volt külső. DE! Nem miattam! Én soha nem fogtam őt rövid pórázon. Soha nem akadályoztam (volna) abban meg, hogy külön is mászkáljunk. Amikor összejöttünk, friss fotósvégzettségem volt és elég ígéretes karrier állt volna előttem, külföldi fotózások, albumok kiadása stb. Én ezt is "beáldoztam", csakhogy ne menjünk külön napokra. Soha nem hánytam fel neki, csak éreztetni akarom, hogy azért kissé érdekes, hogy én voltam a világfi és ő unja a zárkózottságot -,-'
válasza:Van gyereketek? Terveztek? Egy véleményen vagytok ebben a kérdésben (akár nem, akár igen)?
Ha eddig nem volt semmi jele a kapcsolatotok romlásának, akkor nagyon valószínű, hogy valamilyen más ok állhat a háttérben.
válasza:Ha eddig is konfliktuskerülő volt a feleséged, most se várj tőle mást, kerüli a beszélgetést, mert az is konfliktus. Megúszni persze nincs értelme, ezt ő is tudja valószínűleg, egyszer sor fog kerülni rá, és ez az érzés egy szorongó alkatnál máris elvezet a xanaxig. Ami pedig, szintén csak sebtapasz a lőtt sebre, nem ér semmit.
Én arra tippelnék, hogy önmagával van valami konfliktusa, a saját kis privát világában, és nem veled. Távolodni pedig talán azért akar, hogy nélküled találja meg önmagát, rendezze a sorait. (nagyon fiatalon találtatok egymásra...)
Tanácsot sajnos nem tudok adni, hasonló emberem van nekem is, csak ő férfiből...
válasza:Nő vagyok.Szerintem szeret.De.Komplikáltabb életszakaszba lépett.Nincs gyereketek ha jól értem.Abban a lineáris folyamatban amit egy nő várható megél társadalmilag, ő megakadt.Összejöttetek, szerelem, áldozatok, kiteljesedés, házasság/együttélés .....gyerek.Na most mindegy, hogy miért nincs, de a kedvesed 30 körül szerintem simán azt érzi, hogy "dologtalan".Az életetek meghitt, zavartalan, békés.De ez az utolsó napjáig nem fog változni, ergo más ingerek már nem nagyon érhetik.Biztos van munkája, van teendője, de nincs CÉLJA.Ezek a tevékenységek csak kitöltik az időt, de nincs meg bennük a létrehoztam valamit életérzés, és ha minden így marad nem is lesz.
Egyébként én kapcsolatterapeutát javasolnék.Meg biztos vagyok benne, hogy nem tudna nélküled élni.Neki nincs élet rajtad kívül.Talán az is kicsit frusztrálhatja, hogy egész életében gyámság alatt élt.Szülők, majd te.Szerintem egy ilyen típusú nőnek soha nem kellett döntenie.Mindig átvállalta valaki.azt érzem ki, hogy egy kedves szerény nő lehet, és némi önállótlanságot is hozzá társítok képzeletben.Azt feltétlenül meg kellenne tudnod, hogy mikor kezdődött nála a "meglépek" folyamat(lehet pontosan ő sem tudja, csak vonalakban), mert az beszédes lenne számodra.Ilyen métékű lépésre pláne egy kicsikét gyámoltalanabb ember nem szánja rá magát egyik napról a másikra.
Összegségében viszont azt mondanám, hogy ezt a rosszat tekintsd jónak.Én tutira veszem, hogy megoldjátok, és akkor ez egy tisztító tűz volt.Bukjon ki ami rossz, ha kell ilyen áron, egy kis frissítés, és jobban fogjátok folytatni.
Utolsóként pedig gratulálok a személyiségedhez.Ritkán tapasztalható intelligencával állsz a dolgokhoz(írásod alapján), dühös vagy, de nem vádolsz.Ez jó.Meg még jobb, hogy férfi létedre te akarod a verbális csatákat megvívni.Ez nem jellemző, nagyon ritka.Szerintem légy erős most helyette is.Én nem csinálnék mindent ugyanúgy ahogy eddig.Mert ha ebben most nincs nevetés, meg meghittség, akkor erősíti benne az "ez már láthatóan nem jó, csak rutin" érzést.Szerintem.Mindenesetre szurkolok.
válasza:Lehet most jött rá , hogy 17 évesen elkötelezte magát és nem tudta kiélni magát . Ez sajnos nőknél előfordul elég gyakran a mai világban (több hasonlóval is találkoztam az ismerettségi körömben ahol 30-40 éves nők léptek le e miatt) .
Szerintem most e miatt örlődik .
Dehát a női lélekbe belelátni lehetlen :)
Nekem is van egy olyan hátsó érzésem, hogy az "ellaposodás" csak afféle kifogás és sajnos neki mindig kellett egy ellenségkép ahhoz, hogy egyensúlyban legyen. Most a kapcsolatunkon a sor. Régebben hol az én hol az ő családját "fasírtozta", de mindig csak az egyiket.
Gyerekünk nincs, de őszinte vélemények igen. Én, a "világfi": jól megvagyok gyerek nélkül, de ezzel együtt ővele alapítanék családot. Őt nem fosztanám meg az anyaságtól és elfogadom, hogy ez az élet rendje, ha lenne gyerek, biztos, hogy mindent megtennék, hogy jó apa legyek. Ő: néha rájön, hogy kellene, néha meg azt mondja, hogy fél a szülés fájdalmától (ugyanis alacsony az ingerküszöbe) idegesíti a gyerekzsivaj. Tények: nem védekezünk, a természetre bízzuk, nem vagyunk megszállottak, akik orvosról orvosra járnak, de nem lennénk ellene.
Egy érdekes példa: én nem, ő akart kutyát. Én féltem a kötöttségtől, de belementem. És nem bántam meg, megszerettem a kutyáinkat nagyon, kicsit hiányzik a korábbi lazaság, mivel ő nagyon lelkiismeretes kutyás, nem bízza senkire őket. Ő akarta, sok a kötöttség miattuk (is). Úgyhogy én kizárok minden olyat, hogy bármennyire is rajtam múlna a zárkózottságossá vált életünk. Ő inkább az otthonülő és én a "mehetnékes".
válasza:Szerintem az a fő gond, hogy egy kapcsolathoz nem pusztán megbecsülés, szerelem, bizalom, közös emlékek és fedél kell. Ha két ember összetartozik - pláne, több mint 10 éve - akkor a kapcsolatnak fejlődnie IS kellene valamerre. Klassz a közös otthon, a kutyák, a nagy röhögések. Csak valahogy mégis egy állóvíz lett az egész... Most nem azt akarom javasolni, hogy kérd meg a kezét, vagy ugorjatok neki egy gyerek összehozásának.( bár a korotokba éppenséggel beleférne már mindkettő)
Azt, hogy nyugtatózza magát, ne engedd, ha csak nem orvos írta fel a gyógyszert. Igen, beszélgetni kellene nagyon sokat, és nagyon türelmesen. Ha tényleg nincs 3. a háttérben, még a gondolat szintjén sem, akkor a párod lehet, hogy egyszerűen csak belegondolt: " én ezután már mindig így fogok élni...?" és kicsit bepánikolt attól, amit a jövőben látott. Egy nő sok szempontból "determináltabb" egy pasinál, különösen akkor, ha családot szeretne.
Amúgy nekem nagyon fura, hogy te jónak tartod a kapcsolatotokat, de 13 év után kétségbeesetten gondolkozol rajta, hogyan lássatok neki egy "nagy" beszélgetésnek. Hát ennyi idő alatt, néhány "nagy" beszélgetéseteknek kellett volna lennie kettőtökről.
Praktikusan hogyan láss hozzá? Ha a párod egyébként sem egy "lelkizős" akkor semmiképp sem úgy, hogy "na most üljünk le megbeszélni a kettőnk életét." Nekem a legkisebb fiam volt kamaszként olyan szinten zárkózott, hogy szinte fájt a megközelíthetetlensége. Amikor láttam rajta, hogy valami gond van, úgy intéztem a dolgot, hogy valami kényelmes zugba kucorodva, vagy az ölemben fekve elkezdjünk beszélgetni mindenféle közömbös, vagy hétköznapi dologról. Ahogy esteledett, és szinte már nem is láttuk egymás arcát a sötétben, valahogy egyre könnyebben, és őszintébben tudta kimondani amit gondolt, vagy ami bántotta. És valami íratlan szabály lett kettőnk között, hogy ami a sötétben elhangzott, az "nappal" tabu. Abban az értelemben, hogy nem hozom más előtt szóba, nem kérdezek rá semmilyen dolog kapcsán, nem kérem számon, hogy mit mondott előző este. Kicsit olyanok voltak ezek a csendes esti beszélgetések, mint valami élő napló, amit az ember nem nyit ki más előtt, és nem olvas fel belőle...
Köszönöm az utolsó kettőnek is. Az előző kommentet előttük kezdtem írni.
Én sem érzem reménytelennek, csak nagyon nem szeretném, hogyha vagy a túlzott gyors nyomulásommal, vagy akár a közönyösnek tűnő "kivárással" cseszném el.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!