Hogyan hagynád el a férjed, ha menekülnöd kéne tőle?

Paradoxon kérdés nekem Vol454521.

Nem tudom, de én csak nem hunyászkodnék meg maradnék, csak mert egyedül életképtelen vagyok-mondjuk ezért paradoxon, mert én úgy gondolom egy felnőtt ember saját lábon is tudjon már megállni. Ilyenkor ha az illetőt kérdezgetjük, azért csak lehetne mennie, csak azért megbújik ott egy jó nagy mennyiség lustaság vagy ostobaság is.

Érdekes, hogy ezt rebesgeted, hogy "elvárásai magasan felette vannak annak, amit ő nyújt számomra", közbe meg azt mondod, egyedül utcán lennél, érdemben.

Nem tudom, talán melózz többet saját tartalék lóvéért, tanulj többet, menj ilyen segélyszolgálatokhoz. Aki akar, az tesz...:)

Nagyon gondold meg, mit lépsz, a kutya miatt. Lehet itt okoskodni, de akinek egészen fiatalkorától nincs családja, az nehezen tudja megoldani a saját önálló ház fenntartását kutyával együtt. Mert aki egyedül van, az lakásban még egy kutyát se tud normálisan gondozni.

Én egyedül maradtam huszonévesen. Annyi előnyöm volt, hogy volt házam. Egyedül képtelenség volt fenntartani, de a kutyák miatt nem mehettem kert nélküli lakásba. Én ne tudok kutya nélkül élni. Így azzal telt a fiatalkorom, hogy érdekkapcsolatokban vergődtem, ahol megoldottam a pasi lakhatását, cserébe ketten fenntartottuk a házat, ki volt fizetve a rezsi és még autó is volt. Soha nem tudtam kilépni akkor, amikor ideje lett volna. Voltam életveszélyben is.:( De voltam boldog és szerelmes is. Ez már a múlté, én felküzdöttem magam annyira, hogy most már egyedül is fenn tudnám tartani a házat a gyerekemmel és a kutyámmal, cicákkal együtt. De autóra már nem futná. Ettől még kilépnék szívesen a házasságomból, de már késő. Gyerek is van és a férjemnek nincs hova mennie, én meg nem rakom utcára a gyerekem apját. Közünk már nincs egymáshoz, igazából ha tehettem volna, egy év után szakítottam volna vele, amikor még nem volt gyerekünk, de nem tehettem. Nem is alszunk már egy szobában évek óta. Normális férfi így nem közeledik hozzám, hiszen házasnak hisznek. De ha elválnék, akkor is késő, már minden épkézláb férfi családos. Így én egyedül maradtam. De a kutyákért nekem megérte, akkor is, ha csak ennyi volt az élet.

Nane ebben tud segíteni, gyakorlati tanácsokkal és tapasztalattal is.

Nyugodtan le lehet pontozni, de fontold meg, hogy te vagy a fontosabb, vagy a kutya. Azt írod, hogy nem bántja. Inkább hagyd ott, és idővel vissza tudod szerezni, főleg, ha neki nem kell. Kutya nélkül sokkal könnyebb lakhatást találni.

Szoba bérlet, olcsóbb kemping, közös albérlet, lakókocsi, kezdetnek jobb ha leadod az igényeket, aztán ha egyesbe jöttél, akkor lesz jobb is.

#8

Miért lennék az?!

Én sajnos voltam ilyen helyzetben, amikor egyből jönnöm kellett.

Akkor egy állat lett volna az utolsó, amire gondolok ... annak jó helye van ott, ahol van.

Nem minden kutyával egyforma a kötődés. Valószínű nem élted meg azt, ami engem kötött ahhoz a kutyához, akit a nyáron temettem el. Ő volt az életem. Nem minden kutyámhoz kötődtem így. De ilyen kutya nem lesz több a világon. Ha az ember ilyen kapcsolatba kerül a kutyájával, ott központi kérdés lesz az, hogy mi lesz vele nélkülem. Szőke volt, mint a Kis herceg. Nem volt fajtiszta, de a legszebb kutya volt, akit valaha láttam és a legkedvesebb is. Mindegy volt neki, hogy mit viszek haza: menhelyi kiskutyát, kóbor macskát vagy kisbabát. Mindegyiket egyforma rajongással és szeretettel fogadta. Amikor gyomorvérzése lett egy gyógyszertől és nagyon-nagyon beteg volt és mindenféle módon vizsgálták és le kellett fogni és nagyon utálta, amikor végre lekerült a vizsgálóasztalról, elvigyorodott, hasra vetette magát és elkezdett ütemre lépkedni a lábával és lóbálta azt a nagy szőke fejét. Ez a mi játékunk volt pici kora óta: én énekeltem neki, hogy te nem igazi vagy, te játékkutya vagy, ő meg így táncolt rá ütemesen:) Amikor már nagyon öreg és nagyon beteg volt, nehezen viselte az ultrahang vizsgálatokat. Konkrétan úgy visított közben, mint a vágóhídi malac, hárman kellettünk a lefogásához és veszekedett, reklamált, de soha nem harapott meg senkit, de egy-egy ilyen hisztinél felmerült bennem, mi van, ha most mégis odakap. Emlékszem, miután végigvisított egy ilyen vizsgálatot, amikor végre túl volt rajta, a doki kezét egyszercsak megpuszilta. Ő ilyen volt. Amikor terhes voltam, vettem egy Baby Annabell interaktív babát, hogy szokja, mert nem volt gyerekekhez szokva. A babának is táncolt. A többi kutyám vagy megijedt a babától vagy teljes közönnyel fogadta, ő meg vigyorgott és boldog volt. Amikor hazahoztam a kisbabánkat, neki ugyanígy táncolt. Jött velünk minden pelenkázásra, az első hónapokban ugyanolyan kialvatlan volt, mint mi, mert ha 3-szor keltünk éjszaka, 3-szor kelt ő is. Soha nem éreztem rajta azt, hogy bántaná, hogy amióta gyerekem van, rá kevesebb figyelem jut, pedig soha többé nem volt már annyi időm a kutyákkal lenni, mint korábban. De ő a kisbabánkat is valami közös ügyünknek tartotta és meg se fordult abban a nagy szőke fejében, hogy az életünk már sosem lesz olyan, mint előtte volt. Ha hagytam volna, szerintem adoptálta volna a gyereket első perctől fogva, ahogy anyai szeretettel vette körül a menhelyi kiskutyát is, pedig kan volt, végtelen gondoskodó volt a kicsi kutyával, együtt aludtak, nyalogatta, szeretgette. Amikor a második macskánkat fogadtuk be, vele kezdtem az összeszoktatást, kíváncsi voltam, mi lesz a reakció. Odament a macskához és képen nyalta.

Ott aludt haláláig az ágyam mellett 17 éven át. Vagyis sok év kiesett, mert amikor gyerekvállalást terveztünk, kitiltottuk a kutyákat a szobából. Akkoriban beteg lettem és állandóan köhögtem, ő meg sírt az ajtó előtt, mert aggódott értem:( Amikor gyomorvérzése volt és minden kijött belőle, egy éjszaka elrohantunk vele az Állatkórházba, ahol az asszisztens győzködött arról, hogy a kutya nem fog elvérezni, várjuk meg a holnap reggelt...a párbeszéd alatt a kiskutyám hirtelen hasra vetette magát és elkezdett bohóckodni és táncolni, én rámosolyogtam, hogy te nem igazi vagy ...és amikor felnéztem, láttam, hogy az asszisztens szeme csupa könny.

Egész életében őrizte a papucsomat. Pici korától fogva. Rátette azt a nagy szőke fejét és rettentő aggodalmasan nyöszörgött, ha másik kutya megközelítette, olyankor jól meg is ugatta. Úgy hiányzik, hogy szinte belehalok. Amióta meghalt, halott rokonaimmal álmodok. Mert amikor ő jött az életembe, én nagyon mélyen voltam, szinte az egész családom kihalt. És amikor ez a kutya jött, újra boldog tudtam lenni 17 évre. De elment és olyan, mintha eltűnt volna a 17 év és jönnek az álmok a halottaimról. Tudtam, hogy nagyon sokat jelent nekem ez a kutya. De nem tudtam, hogy a halált és a gyászt ő tartotta tőlem távol 17 éven át.