Melyik viseli meg jobban a gyereket : ha együtt maradunk úgy, hogy nem szeretjük egymást és folyton veszekszünk, vagy ha elválunk?

A veszekedés mindenképpen megviseli, de az is ha kiszakítod a megszokott környezetéből és elveszíti a barátait. Ez utóbbit nagyon sok nő nem érti meg, mert a saját kis egoját előbbre tartja a gyerekénél.

A legjobb megoldás az, ha ugyanazon a környéken keresel másik lakást és a gyerek számára próbálod csökkenteni a változással járó stresszt. Az a legjobb, ha apuka költözik el, max anyagilag megállapodtok, hogy Te maradsz a lakásban és ő keres új lakást és ezt anyagilag rendezitek.

Ha nem tudjátok megoldani a kapcsolatban azt, hogy ne veszekedjetek folyton, akkor már inkább a válás a jobb opció.

Amúgy nem csak ez a két opció létezik, nem törvényszerű, hogy kihült házasságban folyton kellene veszekedjen a pár. Ismerek ilyen házasságot, ahol állítólag nincs meg a szerelem és a gyerekek miatt maradtak együtt, de nem veszekednek, nem balhéznak folyton, békésen megtudnak lenni egymásközt. Ha nektek ez nem megy, akkor már inkább váljatok.

Apám nem vált el anyámtól. Nagyjából 10 lehettem, amikor történt valami, ami miatt váltak volna, és persze akkor sírva könyörögtem, hogy ne váljanak el, mert elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz az életemmel ha elveszítek mindent, ami biztonságot adott: az otthonunk, a szüleim. És amit akkor még nem értettem, de az anyagi biztonságot is. Biztos vagyok benne, hogy életreszóló trauma lett volna, ha végül megteszik, és sok szempontból rosszabbul alakult volna az életem.

Helyette együtt maradtak, apám elmerült a végtelen önsajnálatban, alkoholista lett, önpusztító életet kezdett élni, agresszív lett velem és anyámmal is. Végül 50 évesen meghalt szívrohamban, én meg életem végéig viszem magammal azokat a lelki sebeket, amiket ebben az érzékeny időszakban okozott nekem. (És nem, előtte nem volt ilyen. Persze biztos mindig ott volt benne a hajlam erre, de én biztos vagyok benne, hogy nem lett volna törvényszerű, hogy ilyenné váljon.)

Tanulság: talán hosszútávon jobb lett volna, ha válnak, de összességében mindkét eset trauma. Jó választás nincs, csak kisebbik rossz. A jó egyedül az, ha a szülők képesek szeretni egymást.

22 voltam, amikor elváltak a szüleim, egy olyan házasság után, aminek abszolút meg sem lett volna szabad történnie. Érzékenyen érintett, amikor megtörtént? Igen. Ejtett sebeket? Igen. De tudod, mi volt még rosszabb?

22 évet leélni egy házasságnak nevezett langyos vízben, tele hazugságokkal, játszmákkal, a fülem hallatára történő kiabálásokkal, szétmenéssel, kihasználással, szeretetlenséggel, közönnyel, színleléssel, azzal, hogy a szüleim nekem beszélték ki a másikat, megcsalással, amit természetesen én vettem észre, és még sorolhatnám... És azt megtanulni, hogy ez a normális. Hogy egy párkapcsolat így működik. És hogy ha boldogtalanok vagyunk, akkor véltelenül sem az a megoldás, hogy ezt kimondjuk, és elindulunk a saját útjainkon, hanem hogy homokba dugjuk a fejünket, felrakunk egy álarcot, és hagyjuk, hogy elpusztítson.

Lehet, hogy a válás érzékenyen fogja érinteni a fiadat. De hidd el, hogy a gyerek megérzi azt, ha a szülei diszfunkcionális kapcsolatban élnek, és mocskosul szenved. Tegyetek meg mindent a férjeddel azért, hogy minél zökkenőmentesebben történjen, mindketten vegyétek ki a részeteket a gyereknevelésben, vonjatok be szakembert is, ha kell. De minél tovább húzzátok, annál rosszabb lesz.

Tönkre fog menni a gyerek a sok veszekedéseitek miatt! Nem értem embereknek miért szokott problémát okozni, hogy önállóan is megértse, hogy a gyerek nem játékszer!

Utána majd ne csodálkozz, hogy nem lesz unokád, mert azt látta, hogy ti veszekedtek mindig.