Más is szokott néha arra gondolni, hogy ez az egész párkeresősdi egy reménytelen hiábavalóság?

Férfiaknál igen. Nem csak így gondolom, hanem még ígyebbül. Olyan érzés, mintha porszívóügynök lennél. Mintha lenne valami szar, értéktelen portékád, ami a kutyának nem kell, de neked akkor is létfontosságú, hogy rásózd valakire, mert anélkül éhen halsz. És mész, és mész, és rohadt szarul érzed magad, hogy becsöngetsz vadidegenek ajtaján, és látod, hogy abszolút nem kíváncsiak rád, és keresik az alkalmat, hogy lerázzanak, és fintorognak, és látod, hogy te vagy már aznap a tizedik, aki valami fantasztikus, élete legjobb ajánlatával keresi meg, és tudod, hogy úgyis elküld a p***ba, de akkor is próbálkozni kell. Közben meg ennél jóval több az, amit kínálni tudnál, de az túl uncsi, és nincs ideje rá a vevőknek, hogy ismertesd velük. Kb. így érzem magam. Ha meglátok egy jó csajt, akkor rutinból tudom, hogy van barátja, de ha nincs, akkor is valami fantasztikus menőpasival fog összejönni, aki jó magas, vállas és körszakálla van (komolyan, ezen mi a f**omat esztek annyira? Jó érzés egy szúrós bokorral csókozlózni? Főbe lőném magam, ha ennyire igénytelen lennék), nem pedig velem. Az úgynevezett személyiségemet nem ismeri meg senki, odáig el se jutunk. Előbb elő kéne adnom mindenféle cirkuszi mutatványt, hogy felhívjam magamra a figyelmemet. Rühellem a csajozást, az egész egy hazug, ostoba, manipulatív látszatkeltő pávatánc 0 valódi értékkel. És mégis ez kell a nőknek. Hányok az egésztől és átkozom az életet, hogy ebben a megalázó kutyakomédiában kell résztvennem ahhoz, hogy feleségem legyen.