Emetofóbiásként hol találhatnék magamnak párt?

Tapasztalatom szerint fontos, hogy megtudja rólam a másik személy, mert idővel úgyis kiderül és nem akarom, hogy ezt az életminőséget erősen rontó dolgot úgy érezze, hogy eltitkoltam. Ha nem gond, idéznék, hogy mit is élek át:

"Aki emetofóbiában szenved, az egész életét félelme köré szervezi. Elkerül minden lehetséges kockázatot. Nem megy nagy társaságba, zárt helyre, ahol nagy a fertőzés veszélye. Elkerül minden olyan hivatást, amely bármilyen módon kapcsolódhat a hányáshoz, vagy annak veszélyéhez. / pl. nővér, orvos, dada, óvónő, tanár, stewardess, pincér, stb/. Az érintettek általában keveset esznek, nagyon megválogatva az ételeket a minőségük és szavatosságuk szempontjából. Nyilvános helyen, közétkeztetésben, – ahol az étel eredete, minősége nem ellenőrizhető, – egyáltalán nem fogadnak el ételt.

Ha kapcsolatban élnek, nem vállalják a terhességgel, szüléssel, a megszülető baba hányásával járó kockázatot. Nem vállalnak altatással járó műtétet, félve az ébredést követő hányástól. Elkerülik a fogorvost. Mindezek ellenére állandó a félelem, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat a veszély egy filmjelenet, egy buszmegállóban rosszul lévő gyerek, egy környezetben támadó fertőzés, vagy egy migrénes fejfájás formájában. Az emetofóbiás tehát soha nem érezheti biztonságban magát.

Jól látható, hogy az élet szinte minden területére kiterjedhet az aggodalom. A hányás, – vagy annak látványa – óriási szorongást kelt. Izzadás, remegés, heves szívdobogás, ájulásérzés közepette az érintett menekülni kezd. Saját hányását a fenti elkerülő technikákon túl is minden eszközzel igyekszik megakadályozni. A környezetében jelentkező hányással járó betegségben nem képes segítséget nyújtani, elmenekül a helyzetből. A szorongásos rohamot óriási kimerültség, önvád, depresszív időszak követi."

#2

Köszönöm a hozzászólásod, hasonló "empátiát" szoktam kapni az emberektől.

#4

Természetesen nem tartom kizártnak ezt sem, sőt, de nem is arra irányult a kérdés, hogy miért ítélnek el, hanem hogy vajon hol lehet így megértő és elfogadó társat találni?!

#6

Fórumos bejegyzések és visszajelzések alapján hatásos technika nem létezik a leküzdésére. Csak szőnyeg alá söprés, de úgy idővel, mikor éles helyzet adódik, úgyis felszínre kerül a probléma. Ezért nem bízom benne én sem.

Elvileg valami feldolgozatlan gyerekkori probléma az okozója, egy ártó családtag, egy egykori hányás miatti erős reakció szülőktől, tanároktól, osztálytársaktól. Elvileg arra kell rájönni és más megvilágításba helyezni, hogy mi is válthatta ki anno a berögzült menekülési ingert az emberben. Arra tudok egyedül gondolni, hogy volt egy padtársam, aki két éven keresztül heti szinten hányt mellettem a suliban, tehát az alapbaj megvan, de hogy hogy alakult át ez ilyen szintű védelmi reakcióvá...

Ha beteg vagyok (mint voltam is 2 éve, egy életre nem felejtem el, benyeltem valami hányós vírust), akkor az úgy néz ki, hogy addig szedem a Daedalont, akár víz nélkül is, ha le bírom nyelni még magában, amíg csak öklendeznem kell, de konkrét tartalma nincs. 1 napig 2 percenként öklendeztem, egy pillanatot sem aludtam 60 órán keresztül kb a rettegéstől és a rosszulléttől, nem ettem, nem ittam, össze-vissza járkáltam a lakásban, mert amint leültem, újra rohannom kellett hányni, de persze nem jött semmi. Megfogadtam, hogy egy életre elkerülöm a hányós vírusokat, fertőtlenítek mindig, mindenhol van nálam kézfertőtlenítő is, betegek közé nem megyek, ha kolléga betegen bejön, inkább én megyek el táppénzre, hogy ne kapjam el. Egyébként pedig inkább a halál, mint a hányás. Komolyan!

Szóval csak ennyire kínoz a kórság.