Harmincas férfiak válaszát várom! Titeket mi akadályoz a párkeresésben? Egyáltalán vágytok párra, családra?

Én még nem vagyok harminc, de soha nem akartam igazán társat és ebben szerintem nem is fogok változni.

Egyébként az én környezetemben nem csak én, de majdnem mindenki ilyen magának való, a 30-as, 40-es, 50-es férfiak is, és úgy vettem észre, soha nem is kerestek igazán senkit, illetve egy csalódás után elment a kedvük az egésztől annyira, hogy azt sem szeretik, ha szóba kerül a téma...

@3: Mivel hasonló gondolkodású, életszemléletű nőt keresek, mint én vagyok, magamból kiindulva én se tudnám megmondani, hogy hol találjam meg magam. :D

Az utazóügynök alatt meg azt értem, hogy elegem van, hogy magam úgy kell eladnom, mint valami portékát, bizonygatnom kell, hogy mennyi, milyen és mennnyivel jobb érték van bennem, mint másban.

(+1)Harmadrészt ha netalán találok is ilyen nőt, akkor az száz kilométerekre lakik és/vagy annyira zárkózott, hogy képtelen a normális kommunikációra és rövid úton érdektelenségbe fullad az ismerkedés.

De hogy a kérdés többi részére is válaszoljak: párra igen, a család viszont egy húzósabb téma. Ahhoz nagyon olyan párt kellene találni, akivel ezt el tudom képzelni ÉS akivel ezt meg is akarom valósítani. Jelen helyzetben egyébként saját családra nem vágyom.

1. Elegem van az ismerkedés egyoldalúságából. Abból, hogy az egyenjogúság egyenlő kötelezettségeket nem hoz magával, vagy ha igen, "az a férfi dolga".

2. Párra még csak-csak, családra nem.

Engem a sok olyan nő akadályoz, aki szerint a férfinak kell megtennie mindent, értse meg, fogadja el, tolerálja.

Szórakoztassa, etesse, itassa, figyeljen rá,stb.

És fordítva nincs semmi. Csak szájhúzás, és szemrehányás.

Magyarul a sok ostoba felszínes nő akadályoz abban hogy boldog legyek. És igen, vágyom NORMÁLIS párra,és majd ha úgy alakul családra is. 37/F

Nem akadalyoz semmi, bar neha, a noi bunko es flegmasagom fel tudom huzni magam.

Nem vagyom most csaladra.

Parra igen, de olyan magasak az elvarasaim, hogy nem ugorja meg senki, igy elvezem az eletet.

A húszas éveimben nem igazán akartam senkit magam mellé, jól elvoltam egyedül. Mostanra viszont megváltozott az álláspontom, egyre jobban érzem, hogy hiányzik egy igazi társ. Tehát párra és természetesen családra is egyre jobban vágyom.

Hogy mi akadályoz a társkeresésben? Szerintem az #5-ös hozzászóló szépen leírta, ugyanígy látom. Illetve annyit még hozzátennék, hogy nehéz kiigazodni a jelenlegi 30-35 éves szingli nőkön. Legtöbben kifele azt kommunikálják, hogy nekik senki nem kell, jól megvannak egyedül is. Azt pedig nehéz kideríteni, hogy ezt valóban komolyan gondolják vagy csak az eddigi kudarcok miatt nem akarják magukat még egyszer megégetni és egyfajta pajzsként használják, közben pedig ők is ugyanígy társra vágynak.

Persze rengeteg kapcsolat illetve házasság is válságban van, tehát a saját dolgomat nehezítem azzal, hogy "foglalt" nőknél nem próbálkozom, de ez számomra akkor is tabu.

36\F

Vágyni mindenki vágyik. Én egyszerűen beleuntam/belefáradtam a sorban állásba és ahogy előttem írták, a folyamatos önreklámozásba és puncsolásba.

Lássuk be, a legtöbb nő csak elvan a hódolóival, válogat mint Mari néni a piacon és kikosarazza a próbálkozók 99%-át, miközben gyakran kikéri magának, ha egy férfi nem csak és kizárólag neki írogat és szenteli oda minden figyelmét.

Köszönöm, ebből nem kérek.

Én is rengeteg társamhoz hasonlóan csak azt tapasztalom, hogy teljesen egyoldalú az egész és még, ha össze is jönnék valakivel így, inkább érezném azt, hogy én vagyok a szamár mert a lónak éppen nem kellett.

Elvagyok, beszélgetek, randizom és lesz ahogy lesz. Túl sok energiát nem fektetek bele mert a másik oldalról főleg azt látom, hogy semmilyen energiát nem fektet az egészbe.