Egy nagyon alacsony csúnya vékony visszahúzódó félénk férfi örüljön ha egy nő szóba áll vele és ne válogasson ha társat szeretne?

Aha, biztos pszichopata vagyok, lehet, hogy mondani kellett volna állásinterjún? :-D Majd kérek egy kényszerzubbonyt a pszichiáter nagynénémtől.

Nos, nem akarlak benneteket meggyőzni, mert tudom, milyen úgy gondolkodni, ahogy most ti teszitek, én is voltam abban az állapotban. De mivel ti nem vagytok tisztában vele, hogy én mi mindent éltem át, mire eljutottam idáig, és tudom, hogy lehet változtatni, mert megtapasztaltam, ti ezt még nem tapasztaltátok meg, ezért nem tudtok nekem igazat adni. Ez nem baj, ti máshol tartotok, mint én. Remélem, egyszer azért nektek is sikerül idáig eljutnotok.

Kérdező, a kérdésre visszatérve, ha elengeded a görcsös ragaszkodást a problémáidhoz, könnyebben megtalálod a kiutat és a megoldást. Nemrég olvastam egy duci hírességről, hogy miután már nem görcsölt rá a túlsúlyára (ami azért az egészségének is ártott), könnyebben kezdett fogyni is, és már látványos eredményeket ért el. Nyilván vannak pozitív visszajelzések is, bár elvettek tőle szerepet a fogyása miatt, de az is elég erős dopping, hogy ő jobban érzi magát a bőrében, mások visszajelzése nélkül is.

#40

Az önbizalom nem ördöngõs, hogy ennyire ellene kellene lenni. A soraidból eléggé az jön le, mintha kapásból ellenséges lennél minden magabiztos emberrel (ok nélkül), vagy talán csak veled ellenségesek.

Nem életszerū, amit írsz. Nem tudom léteznek-e pszichológiai kíséletek arra, hogy meddig lehet rombolni az önbizalmat, amit elzárt laborokban végeznének. De úgy a valóélet viszonylatában nem emberi, amit írsz. Az embereknek a hétköznapjaikban nincs erre idejük, mert van jobb dolgokra (mert van életük). De ha valakit egy környezetben mindenki gyūlöl, emiatt ilyen bánásmódot kap, annak oka lehet, és az már nem az önbizalomról szól, hanem arról, hogy rossz ember. Normális esetben nem fognak gyūlölni valakit csak azért, mert önbizalma van és normális emberi életcéljai, ezért senki sem fogja az ideje nagy részét azzal tölteni, hogy lerombolja az önbizalmát, max. egy irigy, életképtelen egyén foglalkozik ilyesmivel, de õt nem lehet komolyan venni.

#41: "Aha, biztos pszichopata vagyok, lehet, hogy mondani kellett volna állásinterjún? :-D"

Ez viszont a "Társkeresési problémák" rovat, nem állásinterjú :). Más dolog a szakmai önbizalom (ami a szakmai sikerekből épül és nem feltétlenül kell hozzá külső megerősítés) és más dolog egy párkapcsolatban, ahol igenis számítanak a külső vélemények.

Pl.: nem érdekel mások véleménye ha én tudom magamról, hogy 30 másodperc alatt ki tudom rakni a Rubik kockát. Persze nem esik jól ha nem hisznek bennem, de nem hat meg, mert ha adnak egyet bármikor bebizonyítom, hogy nekem van igazam (ezzel is nő az önbizalmam). Ezzel szemben gondolhatom én magam bármekkora nagy csajozógépnek, ha nem jön össze semmi, vagy csak párszor beégek, az önbizalmam fokozatosan csökkenni fog (ha csak kis mértékben, akkor is). Ilyenkor pedig az ember átgondolja, hogy jól látja-e magát csak nem volt szerencséje, vagy esetleg az addigi önbizalmának van-e alapja?

A mondandód második részével egyetértek, csupán én úgy látom, hogy ilyenkor az önbizalom azért kezd épülni, mert kap visszajelzéseket másoktól, hogy jó irányba halad (ne feledjük el, hogy addig nem nagyon volt önbizalma). Ezzel együtt persze magán is észreveszi a pozitív változásokat, ami tovább erősíti.

#42: Dehogy vagyok én az önbizalom ellen, örülök, ha olyan emberekkel találkozom, akiknek megvan az egészséges önbizalma (aminek szerintem mindig meg kell, hogy legyen az alapja, ne csak megjátszott legyen). Amit írtam csupán elméleti jelleggel írtam. Nem tudom, hogy létezik-e ilyen kísérlet, de abban biztos vagyok, hogy bárki önbizalmát le lehet rombolni, ahogy abban is, hogy ugyanígy fel is lehet építeni (bár ebben az esetben az alanynak is akarnia kell).

" De úgy a valóélet viszonylatában nem emberi, amit írsz. Az embereknek a hétköznapjaikban nincs erre idejük, mert van jobb dolgokra (mert van életük)."

Középiskolás évek? Szinte minden évfolyamon vannak\voltak olyanok, akiket elnyomtak, pedig semmivel nem voltak rosszabbak másoknál. De tudod, ha volt rajtuk sapka akkor azért, ha nem akkor meg azért cseszegették őket, az eredmény pedig 0 közeli önbizalom. Persze a felnőtt életben ez már tényleg nem jellemző, ráadásul egy felnőtt egészséges ember önbizalmát sem olyan könnyű lerombolni, de nem lehetetlen.

#44: "Az önbizalmat csak kiforratlan személyiségeknél lehet kívülről rombolni, pl. gyerekeknél."

Rombolni mindenkinél lehet, csak egyeseknél a legkisebb dolog is sokat vesz el, másoknál valami jóval nagyobb probléma "kell", hogy egyáltalán egy minimálisat csökkenjen. De nincs az a sok, ami el ne fogyna egyszer.

"De talpra lehet állni tudatossággal"

Bizony lehet, de csak akkor, ha előtte elestél :). Olyan ember pedig nincs, aki ha nem is esik nagyot, de legalább nem botlik meg életében.

Igen, ebben egyetértünk:). Felesleges sokadszorra is leírni a véleményünket, egymást meggyőzni úgysem tudjuk, akik olvassák pedig majd eldöntik, hogy kivel értenek egyet.

Szeretném hinni, hogy neked van igazad (mert az egy nagyon jó dolog lenne, ha az ember önbizalma teljesen független lenne külső körülményektől illetve másoktól), de a tapasztalataim mást mutatnak. Gyakorlatilag még nem találkoztam olyan emberrel, aki teljesen függetleníteni tudta volna magát mások véleményétől. Olyannal igen, aki baromi magabiztos volt (volt alapja is), de a sokadik hiba után (aminek egy része nem az ő hibája volt, csupán a körülmények áldozata lett) bizony ő is megingott.

#43

"de nem lehetetlen.."

Ezt most tényleg úgy írod le, mintha valami jelentõs életcél lenne. A középiskolást részt megértem abból a szempontból, hogy ilyen helyeken akadhatnak szõrnyūségek. Bár én ott is tapasztaltam olyan osztálytársat, akit sokat cs#ztettek és nem hagyták békén, még sem hatott rá, de ez emberfūggõ.

Engem ezen a részen a gyakorlat érdekelt (=ami életszerū, és példázható, mint aktuális történés), nem pedig légbõlkapott elmélet.

Megértem, hogy az önbizalom nem kell bemagyarázott legyen, de erre mondhatnál konkrét példát, hogy neked mi a bemagyarázott önhittség. Az önbizalom nem azt jelenti, hogy a leghatalmasabbnak és legsikeresebbnek érzem magam (azért ezt jó helyre tenni), hanem azt, hogy akármilyen kis kicsiny értékeim vannak, megtudom találni a magam helyét, ahol megfelelõen elhelyezkedek a saját készségeimmel. Tehát ez az én szememben szorosan összefügg az önismerettel is.

Összefügghet más emberekkel is, mert sok esetben az egyéni céljaid más emberekhez kötettek, így nyílvánvaló (de itt is lehet példázni elkülönūlt, független mūvészeket, akiknek olyan életcéljuk van, ami nem kötött máshoz, így nem tudnak rá hatni; más eset az, amikor megakarsz szerezni egy állást, amihez mások visszaigazolása szükségeltetik).

De nem függ össze idegenekkel, tehát az életedben hozzád közelálló emberek letudják rombolni az önbizalmad (családod, párod, barátaid, munkahelyi társak, akikért felelõs vagy), DE ezt normálisan idegenek (random emberek az utcán, vagy suliban, vagy felszínes haveri köröd) ezt nem tudják, és nem is érdekük. Az önbizalom személyes dolog, tehát idegenek között csak az tudja lerombolni, aki eleve zaklatást követ el és betolakodik az életedbe.

Személytelenné válik az önbizalom olyan esetekben, amikor az ember élete rivalizálásról szól, és az önbizalmad építését mások letiporásában látod, és nincs valódi személyes célod, hanem csak másokat figyelsz és méregeted magad velük. Az a különbség, hogy van aki *jó* akar lenni a saját rendeltetése szerint, nem pedig *legjobb*, tehát gyerekes felfogás ha valaki minden esetben létszükségletnek tartja a másokkal való összehasonlítást, mert ez ellenséges hangulatot eredményez, amiben nyomasztó élni.

#48: Nem fogok magyarázkodni, tényleg nem akarok én senki önbizalmának ártani, csupán azt állítottam, hogy lehetséges.

" A középiskolást részt megértem abból a szempontból, hogy ilyen helyeken akadhatnak szõrnyūségek. Bár én ott is tapasztaltam olyan osztálytársat, akit sokat cs#ztettek és nem hagyták békén, még sem hatott rá, de ez emberfūggõ. "

Nyilván sokan láttak ilyet vagy esetleg éltek át hasonlót akár az egyik akár a másik oldalról. Viszont a legtöbben azért túlélték, esetleg erősebbek lettek tőle, szerencsére ritka az olyan, ahol valóban súlyossá fajult a helyzet. De ettől függetlenül ott az önbizalom le lett rombolva (de minimum sérült), csupán újra is lett építve, legtöbbször külső segítséggel (itt a meglevő barátok támogatására illetve új barátok szerzésére gondolok, nem profi segítségre).

Bemagyarázott önhittség: amikor magabiztosan azt állítod, hogy képes vagy valamire, amire valójában nem. Ez lehet akár munkával kapcsolatos is, pl. elvállalsz valamit, amit aztán nem tudsz megcsinálni felkészültség vagy szakmai hozzáértés hiánya miatt (tehát saját hibából).

"Az önbizalom nem azt jelenti, hogy a leghatalmasabbnak és legsikeresebbnek érzem magam (azért ezt jó helyre tenni), hanem azt, hogy akármilyen kis kicsiny értékeim vannak, megtudom találni a magam helyét, ahol megfelelõen elhelyezkedek a saját készségeimmel. Tehát ez az én szememben szorosan összefügg az önismerettel is."

Így van :)

"Összefügghet más emberekkel is, mert sok esetben az egyéni céljaid más emberekhez kötettek, így nyílvánvaló (de itt is lehet példázni elkülönūlt, független mūvészeket, akiknek olyan életcéljuk van, ami nem kötött máshoz, így nem tudnak rá hatni; más eset az, amikor megakarsz szerezni egy állást, amihez mások visszaigazolása szükségeltetik)."

Igen, erről írtam korábban. Persze vannak kivételek, de nem lehet mindenki "független művész".

"De nem függ össze idegenekkel, tehát az életedben hozzád közelálló emberek letudják rombolni az önbizalmad (családod, párod, barátaid, munkahelyi társak, akikért felelõs vagy), DE ezt normálisan idegenek (random emberek az utcán, vagy suliban, vagy felszínes haveri köröd) ezt nem tudják, és nem is érdekük."

Itt viszont eléggé elmosott a határ, a társkeresés pont jó példa erre. Legtöbbször nem ismerőssel akarnak az emberek összejönni. Itt pedig felvetődik, hogy akivel ismerkedsz, az meddig számít idegennek és mikortól ismerős? De alapvetően egyetértek, csak az tud ártani, akinek adsz a véleményére. Viszont ahogy írod is, ők meg tudják tenni, ahogy néha meg is teszik. Erre példaként pedig (szintén párkapcsolati téma) a szakítást tudom felhozni. Illetve az idegenek véleményére pedig azt, hogy szinte az összes eddigi válaszomat 0% körül találták hasznosnak, nos ez valóban nem érint meg, mert nem ismerem azokat, akik "értékeltek".

"Személytelenné válik az önbizalom olyan esetekben, amikor az ember élete rivalizálásról szól, és az önbizalmad építését mások letiporásában látod, és nincs valódi személyes célod, hanem csak másokat figyelsz és méregeted magad velük. Az a különbség, hogy van aki *jó* akar lenni a saját rendeltetése szerint, nem pedig *legjobb*, tehát gyerekes felfogás ha valaki minden esetben létszükségletnek tartja a másokkal való összehasonlítást, mert ez ellenséges hangulatot eredményez, amiben nyomasztó élni."

Ez pedig szerintem pont az önbizalom hiányos emberekre jellemző viselkedés.

Akinek önbizalma van, az a helyén tudja kezelni, ha valamihez nincs érzéke, tehetsége. Azaz tudja, hogy nem jó benne, de nem is csinál magából mártírt miatta.

Tegyük fel, van egy férfi, akinek nem megy a nagydumás csajozás, mert nem az a típus. Ha nincs önbizalma, akkor elkezd hisztizni, nyavalyogni emiatt. Ha van önbizalma, akkor tudomásul veszi, hogy ez neki nem megfelelő módszer, és más módszert keres, ami jobban illik a személyiségéhez. Például eljár olyan helyekre, ahol nem kell nagydumásnak lenni, de hasonló érdeklődésűekkel találkozhat, nőkkel is. Lehet, hogy egy ilyen embernek lassabb az ismerkedés, de ugyanúgy célba ér a megfelelő nőknél, mint egy nagydumás a maga módszereivel azoknál, akik arra nyitottak. Aki viszont siránkozásba temeti magát, az saját magát gátolja.