Miért van meg azaz érzés vagy ösztön a férfiakban, hogy "más férfi kölykét nem nevelik"?

20 éves nőként írok. A páromnak van egy 5 éves lánya. Imádom. Az volt a legviccesebb az egészben, hogy a kislányt hamarabb ismertem meg, mint az apját és a kislány teljesen elvarázsolt. Csodaszép és annyira kedves, nagyon kedveltem már akkor is, kb ilyennek szerettem volna a sajátomat. Aztán pedig mist már az apjával vagyok :)

Soha nem gondolkoztam ezen. Soha nem jönnék össze valakivel mert van vagy nincsen gyereke, mivel engem ő érdekel, a személyisége.

Érdekes mert nagyon jól kijövünk a lányával, én is nagyon várom hogy jöjjön hozzánk. Szeret is velünk, engem kifejezetten imád, érzem. Persze tisztában vagyok vele, hogy van anyja, stb. Én nem akarok az anyja lenni, de lehetek valaki aki szereti és akihez fordulhat segítségért bármikor.

Mióta szétmentünk a (nagyobbik) gyerekem apjával, voltak kapcsolataim, a párom kb az 5. azóta. (A szexkapcsolatokat meg a jelentékteleneket nem számolom, sokat kiszórtam, na.)

Semmi sem kötelező, mindenki megtalálja a megfelelőt.

Nekünk azóta van egy közös baba is. És senkinek a nyomorult véleménye nem érdekel.

(Ja, az exxel 10 évig voltam együtt, én hagytam ott, az okok pedig senkire nem tartoznak.)

#23

Nem tartoznak, de eléggé 1 értelmű az ok mondás nélkül is :)

#24

Igen? Na mesélj csak...

Nincs ilyen ösztön a férfiakban.

Egyszerűen ahogy öregszenek és érnek apakorba, máshogy fogjak el az életet. Nem azért, mert kétségbeesnek, hogy nem jut már nekik punci, hanem nem lesz tényező a gyerek, mert majdnem mindenkinek van. Huszonéveseknél még megosztó, harmincasoknál már csak a lecsúszott otthonlakó réteget zavarja.

40eseket pedig már egyáltalán nem érdekli, ki kinek a gyereke.