Mi az oka, hogy ennyi a 35-40 vagy ezen életévek feletti szingli?

1. változik az értékrend, olyan erkölcsi válság van mint még soha, ezért irreálisak az elvárások

2. miuután az emberek kikerülnek a középiskolából olyan elfoglaltak lesznek hogy ön kielégíteni nem lesz idejük, nem hogy párt keresni

36 éves férfi vagyok.

Lassan 1 éve mentem szét az exemmel (34 éves volt), mert ő még egy kicsit élni akar, nem akar családot, és mégsem én vagyok a 100%-osan tökéletes igaz, csak olyan 95%-os.

Azóta próbálok randizgatni, szintén a saját korosztályomban, de körülbelül mission impossible. A nők nagyobbik része feladta a társkeresést minden téren, élik az életüket (ki a bulizósat, ki az otthon ücsörgőset, ki a szigorúan 3 barátnővel mindenhova járósat), pont tegnap volt egy ilyen randim, a lány 4-5 éve van egyedül, de végig mintha 2 méteres beton fal lett volna közöttünk.

Az emberek berendezkedek a szingliségre, nem akarnak sérülni, nem akarnak fájdalmat, de van akkora egzisztenciájuk, hogy egyedül is megéljenek, így ezt választják

36 éves férfi vagyok. Lassan 9 hónapja szakított velem a volt barátnőm. Még mindig szeretem, így felesleges magamat és mást becsapni, így nem randizgatok.

Jól látod, nincs meg mindenkiben az empátia és tolerancia egymás felé.

#5-ös: a beton falak ledöntése tényleg nem egyszerű, de a legnagyobb gond, hogy 2 fél kell hozzá. Te hiába döntöd türelmesen az egyik oldalt, ha a másik fél nem segít, hanem építi a túloldalt. És ez a legnehezebb.

Húszas éveimben is volt, akivel nehezen indult egy kapcsolat, de mindketten próbáltuk összehozni, volt ami sikerült, volt ami nem.

Most viszont a randi végén legtöbbször azt látom, hogy igazából nem kapok egyértelmű elutasítást, hogy nem tetszem, hogy hülye vagyok, hogy másra gondolt, de olyan típusú megerősítést sem, hogy igen, folytassuk. Csak egyszerű maszatolás van, hogy majd csak lesz valahogy. Egy ideig persze próbálkozom innen-onnan, a végén nekem is elmegy a kedvem.

Egyelőre nem látom, hogy hogyan lehet ezen változtatni, a tegnapi randit is egyre inkább úgy látom, hogy hagynom kellene, pedig zseniális humorú, okos, és csinos nő, de 100%-ban megvan az érzés, hogy csak én tolok valamit, ami neki igazából mindegy, vagy még inkább kellemetlen is.

Én úgy vettem észre - bár azért zárójelesen megjegyezném, hogy nem én vagyok a témában legkompetensebb személy - hogy elsőre mindenki nagyon a tökéletest akartja! A nagyon nagy őt! A férfit/nőt, aki tökéletesen belepasszol az életébe, a profiljába. Aztán ha úgy tűnik megvan, akkor ennyi. Mindenki hátradől és süteti a hasát a nap melegénél. De azzal csak később szembesülnek, hogy bizony a kapcsolatnak kell a törődés az ápolás, az odafigyelés. Nem természetes, hogy a másik mellettünk van. Nem egy kutya, aki minden rúgást elbír! És a hosszú évek során megfakulhat a kapcsolat, elmúlhat az a lángolás, ezt feléleszteni csak odafigyeléssel lehet!

Olyan sok év alatt sokat változik az ember, folyamatosan érik hatások, és lehet teljesen másképp éli meg az életet 30-40 évesen amikor sok sérülést elszenvedett már, mint friss 20-asként, mikor még tele volt erővel, és bizakodó az életével kapcsolatban.

Szerintem a legtöbben természetesnek veszik, hogy a párunk egy olyan valami ami velünk alakul és értünk van. De az életben semmi nem működik úgy, ahogy papíron kéne! Szóval egy kapcsolatban folyamatosan kéne odafigyelni a másikra, törődni vele, és megoldni a gondokat közösen. Nemcsak a rezsi és egyéb kiadások közösek, hanem az életük is. A lelki gondok, a változások. Ezekkel meg kell küzdeni, oda kell figyelni.

kérdező: nem tudom, hogy sérülés e a zárkózottság vagy megszokás, de igen, egy húszon éve lány még mindenképpen nyitottabb.

Az érem másik oldala viszont az, hogy a húszon éves lányok többségében öregnek találnak már a 36 évemmel, pedig sportolok, adok magamra, nem vagyok lerobbant (rövid társkeresős tapasztalatom, hogy a megadott max. életkor minden nőnél 35 év, a 22 éves lánynál is, meg a 33-nál is, így ahogy öregszel úgy egyre nehezebb ilyen korosztályból válogatni, de talán nem is akarok, mindig velem egykorú párjaim voltak.

A 6-osnak teljesen igaza van. Ha nem rombolja le valaki a maga köré húzott falat és nem tud vagy nem mer megnyílni, akkor roppant nehéz a dolog. Sajnos én is így jártam. És nem hajlandó sem nekem, sem másnak elmondani a dolgokat, mi miatt fél, min lehetne változtatni, mit akar.

Egy pszichológus is csak azon tud segíteni, aki akarja és hagyja magát, nem a félelmei mögé bújik, elszigetelve magát. Az egy lelki marcangolás, aminek súlya van és nyomja mindig belűlről. Ahelyett hogy bátran elmondaná és merne bízni a másikban. Így hiába vagyok empatikus, toleráns, kedves, kitartó és türelmes. Pedig a legbelső félelmünket le kell küzdeni ha boldogok akarunk lenni. Kommunikáció a kulcsszó hozzá.