Átlagban a nők inkább életük végéig egyedül maradnak, minthogy lejjebb adnának az igényeikből?

Visszatérnék a kérdéshez, mégpedig ahhoz a fontos kitételhez, hogy a nők lejjebb adnának-e az igényeikből? Mindenkinek más az igénye. Van akinek a legfőbb vágya, hogy meglegyen a szórakozása, egy másiknak, hogy a partnere állandóan készenlétben álljon, ha neki szexre van szükség, és szintén mások arra az értelmes társra vágynak, aki amellett, hogy jó megjelenésű, ad magára, még elég magas IQ-val is rendelkezik. Sajnos ez három dolog nemigen jön össze egyugyanazon személyben, sőt, ha még más igénye is van valakinek, mondjuk legyen a pasi jó humorú, de ne legyen obszcén, ne lépjen félre, ne legyen féltékeny, de ő sem adjon okot arra...és még sorolhatnám, akkor az már végképp nemigen található meg egyetlen hímnemű lényben sem.

Viszont az elvárások nagymértékben függnek az adott körülményektől és az életkortól is.

Jómagam fiatalon kétszer váltam el, ami egy életre elegendő volt ahhoz, hogy soha többet ne kísérletezzem férjhezmenetellel.

Eleinte ugyan próbáltam stabil kapcsolatot teremteni, de mindig rájöttem arra, hogy a másik fél részéről egészen más volt a motiváció: ki akart használni, villogni akart a barátai előtt velem, aki magasabb szellemi szinten álltam, mint ő, vagy...feleségül akart venni, hogy megszabaduljon az otthoni kötelékektől. Szerencsére időben észbe kaptam, és megszabadultam ezektől a hímnemű lényektől.

Majd egy idő után úgy kezdtem bánni a partnereimmel (nem kell azt hinni, hogy sokan voltak, mert csak két-három ilyen esetem volt), mint ahogy ők szoktak bánni a nőkkel. Megengedtem, hogy nálam időzzenek max. 3 órát, majd kitettem őket, mint macskát...........-ni. Na ez bevált, mert alig tudtam tőlük megszabadulni.

Aztán eljött az az idő, amikor az igényeimnek megfelelően kerestem partnert. Nálam igen magas volt a mérce, így elhatároztam, hogy csak és kizárólag olyannal állok szóba, akinek az értelmi szintje meghaladja az enyémet. Így jöttem össze egy egyetemi professzorral, akivel - házasság nélkül - 20 évet sikerült eltöltenem. Az igényeim egy része nem teljesült, mégis azt mondhatom, hogy volt értelme az együtt töltött éveknek.

Jobb volt, mintha lejjebb adtam volna az ilyen jellegű igényeimből.

Én is elmúltam már 30, de azok az igényeim, amik megmaradtak, olyanok, amik az én boldogságomhoz és ahhoz, hogy a másik felet is boldoggá tudjam tenni, és kiegyensúlyozottan tudjam nevelni a leendő gyerekeimet, fontosak, tehát nem adnék lejjebb belőlük, ezt hozta a tapasztalat, az évek. Viszont a sok hasonlóból kell valami megmagyarázhatatlan plusz, amivel egyvalaki más hatással van rám, akibe szerelmes tudok lenni. Szerelem nélkül nem látom értelmét kapcsolatnak. Én legalábbis nem mennék bele. De nem ez az egyetlen életcélom, egyedülállóként sem esek kétségbe.

Viszont én általánosságban látom, hogy kitolódott (nőknél-férfiaknál egyaránt) a családalapítás, megállapodás szüleim fiatalkorához képest, de szüleim fiatalkorában nem volt olyan gyakori, hogy bizonytalan volt a jövőd, volt munka, ha valaki rendesen végezte a munkáját, nem kellett azon aggódni, hogy meddig, akár nyugdíjig is ellehettek egy helyen. Nekem pl. az is közbeszólt a kapcsolatépítéseimbe, hogy sokáig nem volt stabil munkám, és az kötött le, hogy ezt megteremtsem.