Manapság miért van az hogyha valaki éppen egyedülálló siránkozik, hogy milyen rossz egyedül? Ha valaki egyedül se tud boldog lenni és teljes életet élni akkor hogyan akar egyáltalán párkapcsolatot?

Egyedülálló vagyok, azaz egyedül élek, vannak barátaim, van munkám, van jövedelmem, még szexpartnerem is van, tulajdonképpen minden adott, hogy teljes életet éljek.

Csak...

Amikor a barátaimmal elmegyünk kirándulni, és mindenki párban van, én vagyok egyedül szingli, vagy amikor egyedül utazom el egy idegen városba, és este kilenckor a hotelszoba mennyezetét nézem, vagy például tegnap éjjel, amikor annyira szívesen kimentem volna a városból valakivel, csillaghullást nézni, de nem tehettem, mert nincs senkim, na, akkor belém hasít a fájdalom.

Az ember társas lény.

A teljes életbe az is beletartozik, hogy van valaki, akihez oda tudsz bújni éjszaka, akire tudsz gondolni napközben és akiről tudod, hogy bármi is történik, ott lesz veled és legalább ennyi biztonságod van az életben. Nem, erre nem elég, hogy barátai vannak az embernek, ugyanis ők élik a saját életüket, építgetik a saját kapcsolatukat, a családjukkal foglalkoznak és egy bizonyos ponton túl pont tesznek rá, hogy neked mindennap milyen kis görcs problémáid vannak a munkahelyen, akárhol. Ne hazudjuk azt, hogy minden happy, csak hinni kell benne, mert nem így van és igenis szüksége van arra az embernek, hogy elmondja valakinek a kis sirámait. A barátok meg erre pont nem kíváncsiak.

Ha pedig valaki hosszú évekig él úgy, hogy nincs mellette olyan ember, aki megadja a biztonságot, hogy ott lesz vele, hogy bármit el lehet neki mondani, az kutyarossz érzés. Meg persze az ember előbb-utóbb szeretne valakivel családot alapítani, az is elég elkeserítő, ha évekig nem találkozik olyannal, akivel majd valamikor ez összejöhet, pláne, ha lassacskán körülötte mindenki elkel.