Manapság miért van az hogyha valaki éppen egyedülálló siránkozik, hogy milyen rossz egyedül? Ha valaki egyedül se tud boldog lenni és teljes életet élni akkor hogyan akar egyáltalán párkapcsolatot?

Én teljesen egyetértek. Nyilván egy párkapcsolat teljesebbé teszi az életet, de éppen elég időt töltöttem ROSSZ kapcsolatban, hogy ne vágyjak többé ilyenre, ezért inkább magamon kezdtem el dolgozni a kapcsolat után. Két évig folytattam intenzív önismereti munkát úgy, hogy közben egyáltalán nem ismerkedtem: nem éreztem magam késznek rá. Pontosabban tudtam, hogy egy párkapcsolatban is magányos lennék, ahogy voltam is az előző kapcsolatomban.

Két év után sikerült összeraknom magam annyira, hogy elkezdtem ismerkedni, de nem akartam MINDENÁRON kapcsolatot. Éltem az életem, nem akartam mindenáron valakit, nem siránkoztam, hogy milyen rossz egyedül, csak nyitott szemmel jártam a világban, hogy ha felbukkan a Nagy Ő, akkor észrevegyem.

Most már van kapcsolatom, és egészen más, mint az eddigiek. Sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok benne, és nem érzem magam magányosnak sem. Viszont a páromon még érzem ezt... Ő eléggé függött attól, hogy legyen kapcsolata, anélkül nem érezte magát teljesnek, és sajnos a kapcsolatban is kibukik... őszintén remélem, hogy ez idővel változni fog, dolgozik rajta (tőlem függetlenül is). Én pedig igyekszem ebben támogatni.

Az ember társas lény,

mindenkinek meg van a társa,csak nem találják egymást sokan!

Szerencse kérdése az egész...

Ha egyedül élne a fajunk boldog életet, akkor kihalna. Vannak bennünk hormonok, él a fajfenntartás ösztöne és társas lények vagyunk.

És általában nem az siránkozik, aki ÉPP egyedülálló, hanem aki húzósabb ideje egyedülálló és a szociális igényei nem elégültek ki.

Azért, mert összességében egy társ akit szeretsz, aki szeret, teljessé teszi az életedet. Ezt az érzést se barátok se család, se semmi más nem tudja pótolni. Érezheti jól magát az ember egyedül is persze, kell is az, hogy ne csak a kapcsolatról szóljon az élete, mert az sem egészséges, de alapvetően egy idő után rohadtul magányossá válik az ember ha nincs párja. Lehet hogy 1, de az is lehet hogy 5 vagy 10 év után alakul ki ez az érzés.

Én alapjáraton jól éreztem magam egyedül, nem hisztiztem hogy nincs senkim, nem süllyedtem önsajnálatba, éltem a kis életemet, csináltam a dolgom, a hobbimnak éltem amit kiskorom óta imádok, és sokat olvastam-és olvasok most is, mert szenvedélyem.

Eljártam néha a barátaimmal, ismerkedtem, randiztam, éltem át szakítást, kisebb nagyobb csalódásaim voltak, elvoltam a családommal is, de mikor esténként befeküdtem a rideg ágyba, belém hasított, hogy nagyon nem jó egyedül lenni. Nincs aki hozzád bújna, egy fárasztó nap után nincs aki megkérdezze milyen napod volt, nincs aki megöleljen ha szar napod volt, nincs aki jó éjt puszit adjon, és szép álmokat kívánjon....Na és persze a szex. Ha nem akar az ember mindig egy éjszakás kalandokba, szexkapcsolatba bonyolódni, mert rájön, hogy nem az igazi, akkor egye a kefét?

Aki jól elvan egyedül, egy idő után azon is eluralkodik a magányosság érzése.

Én a magam részéről soha nem voltam olyan boldog és kiegyensúlyozott, mint amióta a férjemmel együtt vagyunk, de ez nem azt jelenti, hogy görcsösen mindenáron mindegy kivel csak legyen kapcsolatom típus vagyok,(abszolút nem) egyszerűen csak nő vagyok aki vágyott arra, hogy szeressék, és szerethessen. Ennyi. Nincs ebben semmi különös.