"Egyedül is boldognak kell lenned ,és akkor megtalálod a párod?" Akik ezt a tanácsot adják,hogy találták meg egyedül a boldogságukat?

Szerintem ez arra vonatkozik, akik várják a sült galambot, és mindent a párjuktól várnak, hogy majd vele teljes lesz az életük, majd vele....mindent. Közben meg elmegy mellettük az élet, vagy ha akad is valaki, arra akkora elvárásokkal tekintenek (majd ő boldoggá tesz), aminek nyilvánvalóan nem tud megfelelni.

Majd ha lesz valakim, utazok, majd ha lesz kivel, csinálok ezt-azt, megyek ide-oda...Csináld most, legyen életed, legyenek élményeid, és ne egy másik személytől tedd függővé, és ne a csodára várj. Ezen tevékenységek között meg akár meg is ismerhetsz egy hasonszőrűt, és utána együtt csinálhatjátok.

Én boldog vagyok egyedül immár több, mint 2 éve. Egyrészt, fontos összetevő szerintem, hogy nem idealizálom túl a párkapcsolatot, van annak épp elég negatív oldala. Másrészt észreveszem a szingliség pozitívumait. Számomra a szingli élet adta szabadság olyan érték, amit nagyon nehéz felülmúlni. Sokkal kiegyensúlyozottab vagyok, mint mikor a másik érzelmeihez, hangulataihoz kellett igazodni. Magam osztom be az időm, nem felelek senkinek, nem kell alkalmazkodnom egy másik szuverén lényhez. Én osztom be mire gyűjtök, mire költök. Nem kell más cuccait kerülgetnem itthon stb.

Emellett nem félek attól, hogy egyedül maradok. Olyan életet élek (munka, hobbi, családi és baráti kapcsolatok, háziállatok) ami kielégíti az igényeimet, nem riasztó az a kép, hogy ez így maradhat. Sőt, jelenleg az a riasztóbb, hogy megváltozik. Ezen felül, ha nagyon akarok, az a tapasztalat, hogy valakit mindig találok egy átlagosan szar kapcsolatra. Magammal is rendben vagyok, nem hiányzik a párkapcsolati megerősítés, hogy tudjam értékes vagyok. Az egyetlen, ami néha kicsit frusztrál a gyerek kérdés, de lassacskán nő a fizetésem és úgy gondolom, el fogom érni a következő 7 évben azt a szintet, ahol egyedül bele tudok vágni biztonsággal. Tehát ehhez se létszükség a másik fél számomra.

Van, akinek egy szar kapcsolat is biztonságot jelent. Szerintem meg börtön, ahol nem elég, hogy be vagy zárva, éheztetnek, de az őrök jól meg is rugdosnak néha, hogy érezd a törődést. És ez a felfogás választja el szerintem a két tábort. Azokat, akiknek kell egy kapcsolat mert anélkül nem teljesek és azokat, akik köszönik jó egyedül is.

Egy jó kapcsolat tényleg nagyszerű, bár nekem abban is vannak alapvető nehézségek, mint fentebb kifejtettem. De egy jó kapcsolat épít és megszilárdít. Csak kevés a hosszútávon jó kapcsolat. Egy szar kapcsolat pedig csak szenvedés, időpazarlás, ami rombol csak, amíg eljutsz addig (nálam jellemzően kb fél- egy év), hogy le tudd zárni. Aztán, utána még a regenerálódással is csak megy az idő, amíg nem vagy boldog.

Szóval, az, hogy a szingliség jó-e az egyénnek, boldog-e valaki egyedül, az a kapcsolatokról alkotott képen múlik szerintem.

Az meg így szerintem nem igaz, hogy legyél kiegyensúlyozott, boldog és majd jön. Ha vidám, kiegyensúlyozott vagy akkor vonzóbb leszel ez tény, tehát növeli az esélyeidet. Ahogy az is, ha nem egy merő görcs az ismerkedés, mert nem létszükség számodra. Emellett eleve kevésbé fogsz szorongani, hogy mikor jön már valaki, ha jó neked ahol, ahogy vagy. De azért csettintésre nem fog érkezni a nagy ő, csak sokkal kellemesebb úgy keresgélni, ha nem ez életed értelme. És valamivel több az esélyed is, egy jó kapcsolat kialakítására, ha eleve jó érzelmi állapotból indítasz.

"Egyedül is remekül érezheted magad, a hobbi, pihenés, új dolgok kipróbálása közben rájössz, mi tölt fel, mi érdekel, mire van szükséged."

Remekül érzem magam a szabadidőmben. Két kórusban énekelek, társastáncolok ma már csak hobbiból, de egyetemistaként versenyeztem. Nemrég kezdtem néptáncot tanulni, táncházakba járni, az is jó móka. Még komfortzónából is kivisz rendesen, mert úgy kezdtem, hogy a világon senkit nem ismertem ilyen helyeken, és a táncokat sem tudtam. Ott meg összeszokott, akár évek óta egy táncegyesületbe járó társaságok vannak. De elmentem, mert érdekelt, és jópár hónap alatt lett egy pár ember, akihez tudok szólni. A táncokkal is haladgatok, youtube-on egy csomó videó van, itthon szoktam gyakorolgatni mivel itt ahol élek nem nagyon vannak kezdő tanfolyamok. Vagy ha van, az ütközik a fenti elfoglaltságokkal. Egy-kettőt már el tudok járni úgy, hogy hasonlít az eredetire, és a lánynak is kellemes élmény velem ropni :D

Mindezen kívül elkezdtem oroszul tanulni, és gondolkodom valami egzotikus tonális nyelvben is: thai, burmai, vietnámi, még kitalálom.

Szóval köszi, jól elvagyok. Hol a van akkor a barátnő? :D

Ez azt jelenti, hogy amíg magadat nem tudod boldoggá tenni (nem tudod elfoglalni magad egyedül, nem vagy teljesen önálló, nem ismered magad, nem tudod, miket szeretsz, milyen társra és kapcsolatra vágysz), addig bárkivel is kezdesz randizni, függő viszonyban leszel tőle, mert azt város, hogy az életed értelmét, a céljaidat, a boldogsagodat tudat alatt is a másiktól fogod várni, ami pedig baromi nagy teher a másik félnek.

Harmonikus kapcsolatban két magát szerető, alapvetően kiegyensúlyozott, boldog és önálló ember tud létezni, akik ezt a közös boldogságot osztják meg egymással, tehát nem “egymásnak teremtik meg”.

Pár hete gondolodom ezen, rengetegen írják itt ezt az elcsépelt klisét. Pont én is már majdnem írtam ki egy kérdést ezzel kapcsolatban, hogy mi az a bizonyos "legyél boldog egyedül" életfelfogás, hogy kell stb.

Szerintem ez olyan totálisan beszűkült nézőpont, felfogás, amikor az ember beszűkül, biztos vagyok benne, hogy ez egy védelmi mechanizmus. Tehát visszább veszel, már minden bizonnyal ismered az embereket, ezek az emberek már eléggé sok élettapasztalatot gyűjtöttek, már nem riadnak fel egy hazugságon, vagy hűtlenségen, vagy más emberi dolgokon.

Vannak akiket ez bedarál és nem tudják ezt elfogadni, hogy a párkapcsolat csak egy adott időtől egy adott ideig tud normálisan működni, míg mind a két fél ugyanazt érzi a másik iránt, ugyanolyan erővel, ugyanolyan módon, egy a cél, egy az út, és amint a másik érzelmileg gyengülni kezd (ami ma már 1-3 évet jelent) akkor előbb utóbb megunja a dolgot és szakít. Tehát a párkapcsolatok lényege, hogy egyszer vége lesz. Ezt én sem tudom megemészteni, és bedarált a dolog, én erős, örökké tartó párkapcsolatot szeretnék ahol a hűség az őszinteség és a hosszantartó szeretet és szerelem van....de ez egy álomvilág, mert ilyen nem létezik már, de lehet régen sem létezett.

És akkor vannak ezek a felvilágosultak, akik valamilyen úton módon ezt feldolgozták, logikusan, nyugodtan, objektívan szemlélve a tényt, hogy ez egy olyan dolog, ami felett nincs hatalmuk, nem tudják irányítani a másik ember érzéseit, hiába erőszakolom meg a nagy érzelmeimmel a másikat, ha ő már nem érez irántam, hiába adnám oda a szívem, karom, lábam, akkor sem lehet érzelmet kicsikarni abból, aki már nem érez a másik iránt. Ezt ezek az emberek megértették és előnyt kovácsoltak belőle, átlátták a rendszert, hogy ez van, ezért felesleges számukra kapcsolat, megtanulták értékelni önmagukat, mert hiába minden, egy ember létét az határozza meg, hogy hogyan vélekedik önmagáról és hogyan viselkedik ezen belül másokkal. Én csodálom ezeket az embereket, mert az álomvilágban, a mesében már nem hisznek, de mégis bizalmat tudnak adni egy párkapcsolatnak, még úgyis, hogy tudják, hogy előbb utóbb vége lesz. Ezért az ember fejleszti önmagát, elkezdi értékelni önmagát és hát....szerintem ez az, az a bizonyos legyél boldog egyedül állapot, amikor eljutnak ide az emberek.

Én sajnos nem ilyen vagyok, még nagyon erősen dúl bennem az álomvilág utáni epekedés, hogy majd jön valaki akivel boldog, idilli, szép életem lesz. De tudom, hogy ez minden létező téren halott ügy, nem helyezheted a boldogságod egy másik ember kezébe, mert nem jön össze, nem tudja kezelni, értékelni, és az ember nem is egy időtálló lény, szóval kb öngyilkosságot követünk el azzal, hogy várjuk, hogy egy párkapcsolat hozza el számunkra a boldogságot.

Kb tudom a dolgokat, de még én nem tartok ott mint ahol ők.

Csodálom ezeket az embereket, csodálom őket és egyben gyűlölöm is, mert irigy vagyok rájuk, hogy nem függnek egy másik ember kiszámíthatatlan érzelmeitől, én meg....? Én meg várok, még mindig várok egy olyan dologra, ami soha nem fog bekövetkezni, hogy boldog legyek más által, miközben saját magamat megvetem és szánom....vicc az egész számomra.

A különbség a NEED és a WANT közt.

Amikor egyedül nem vagy boldog, akkor szükséged (need) van másra. De nem konkrét személyre, hanem akárkire, aki megadja neked azt, ami hiányzik. És ha szakít veled, kell újra valaki az üres pozícióra. Akkor sem azért, mert beleszerettél valakibe, hanem mert hiány érzeted van.

Amikor akarsz (want) valakit, a konkrét ember kell. Nem egy random pótlék, hanem az az ember. Nem arra kell, hogy tudj egész emberként funkcionálni. Nem egy hiányzó alkatrész, hanem egy plusz.

És míg ezt leírtam, eszembe jutott egy hasonlat. Az első eset olyan, mint mikor a telefonodban nincs elég memória. Vagy betört a képernyő, elromlott a hangszóró. Ezekre a funkciókra szükséged van. Mindenki másnak is. És mindegy, melyik beleillő memóriakártyát teszed bele, mert csak a funkció kell.

A második eset a telefontok, a háttérkép, a csengőhang. Az az, ami te vagy. Ha boldog vagy a telefonoddal, utána kezded el magadévá tenni, és ezeket beállítgatni. Egy plusz. Ezek nélkül ugyanúgy szuperál a telefon, de velük igazán a tied lesz.

A boldogságot én nem vagy igen, vagy nem dolognak látom, hanem egy skálának. Nekem is egy JÓ párkapcsolattal 100%os a skála, de ki tudtam hozni saját magam számára 90%-osan kb. egyedül is.

Ami nekem segített:

- humor, vicces dolgok (tévéműsorok, mémek)

- hobbik (sikerült olyat találnom, ami tényleg örömet szerez, és nem ez a "kapcsolgatom a Netflixet, mert nincs más"... kézműveskedés, színházba, koncertre, moziba járás)