Férfiakban miért nincs olyan érzés hogy jó lenne nem egyedül megöregedni hanem egy társsal?

Az ember mindig a mában gondolkodik, minek dolgozzon most azon ami 30 év múlva fog csak kelleni? Mintha most gyűjtenék csípő protézisre mert biztos jó lesz majd öreg koromban.

Ha nincs igényük rá, nem ezt fogják keresni, márpedig nincs.

Azért nem, mert 32 éves férfiként a kort egyáltalán nem érzem. Eleve egy férfi sosem öregszik meg biológiailag ilyen szempontból, George Clooney is pl. 57 évesen szánta rá magát a gyerekvállalásra.

Másrészt most is a 18 éves csajoknál is ugyanúgy van esélyem, mint akármikor volt. Nemrég volt olyan, hogy pont tetszett egy 21 éves csaj aki azért nem kellettem, mert ő 40-55 közötti férfi személyében keresi a nagy ő-t... tehát túl fiatal voltam neki.

Egy férfi az olyan mint a jó bor. A korral csak egyre kelendőbb lesz. Egy férfinak nem kell a biológiai órája miatt aggódni. Én erről határozottan meg vagyok győződve.

Akárki meghalhat akármikor betegségekben és balesetekben is, újabban meg háborúban is. Mi van ha 2 év múlva kifingik Ukrajna és mi leszünk Oroszország következő célpontja és behívnak minden férfi meghalni a frontra? Akár hiszitek akár nem, ennek reális esélye van.

Akkor ezek szerint senki ne vállaljon most gyereket, mert mi van ha 2 év múlva úgyis lelőnek a ruszkik?

Nekem van barátnőm, de csak a véletlennek köszönhetően,mert egyik ismerősöm csesztetett, hogy regisztráljak társkeresőre.

Amúgy totál leszartam már. Akit szerettem azt folyton csak sz*patott a döntésképtelenségével, aztán ismerkedtem, de az egyik fele vagy idióta volt, vagy szerelmes volt valami exébe, vagy nem is lehetett vele beszélgetni semmiről. A végén úgy voltam vele, hogy el vagyok a kis világomban és nem pazarolom tovább az időmet. Tanultam, edzeni jártam, gépeztem,haverokkal eljártam minden felé és senki nem ugatott érte.

A mostani barátnőmmel szerencsém van, de ha szakítanánk, akkor én biztos, hogy soha többet nem ismerkednék.

Olcsóbb is egyedül élni, meg a f*sz se kíváncsi a nők nyűgjeire.

33/F

Már elég régen buliztam, és mindig is egy egész életre szóló társat képzeltem el magamnak. Olyat, akivel megértjük egymást, kiegészítjük egymást, lelki társak (is) vagyunk. Mindig is feleséget akartam, sosem vonzottak az egyéjszakás kalandok. Mindebből sajnos nem jött össze semmi, és igen, elég gyakran gondolok rá, hogy megöregszem, és ami még előttem van, az jó eséllyel pár évtized magány, amiben nincs kivel megbeszélni a gondjaimat, megosztanom az örömeimet. Ahelyett, hogy azon gondolkoznék, hogy hol vegyem a második vagy harmadik házunkat (mint ahogy azt több munkatársam teszi - tök jó átélni így külső szemlélőként...), meg hogy a gyerekeimet vinném óvodába, mint minden normális ember, engem olyan dolgok nyomasztanak, hogy ugyan ki fogja elvinni a földjeinket, a házainkat, amiket majd szegény szüleimtől megöröklök, meg vajon ki fog engem eltemetni? Hát, mondhatom, baromi jó gondolatok így negyven évesen...

40F