Éreztétek már úgy, hogy egyedül fogtok megöregedni, de talán így a leghelyesebb?

Nem volt soha semmilyen kapcsolatom, fiatalabb koromban még vágytam rá, többször is voltam szerelmes de (talán szerencsémre) csak egyoldalúan, így sosem jött össze a dolog. Most már "érettebb" felnőttként belátom hogy ez már így fog maradni. Naiv álmok persze kísértenek éjszakánként, hogy mégis összejön valaki, de ébren már ki tudom zárni ezeket a gondolatokat. És talán így van jól. A magányban eltöltött hosszú éveim során elég önző ember lettem, a legjobb kifejezés rólam hogy "magának való". Mindent a saját életem megkönnyítésére építettem fel, és valószínűleg képtelen lennék már megváltozni, máshoz igazodni. Másokban folyton csalódtam, és bármi baj volt, csak saját magamhoz tudtam fordulni. Ezt hívják befelé fordulásnak. Tehát az egyetlen tényező, aki végig kitartott mellettem, az a saját önbecsülésem volt. Ezért saját magamat mindig mások elé helyezném. Ha lenne is kapcsolatom valami csoda folytán, talán már nem tudnék lemondani a saját jól bejáratott életmódomról. Mikor kelek, hova megyek, mit csinálok. És félteném azt, aki mellém kerülne, mert csak megnehezíteném az életét. Megváltozni nem hiszem hogy tudnék. De érdekelne, más is jár e hasonló cipőben? Ti hogy viselitek az örök magányt?