Akik nagy nehezen találtak maguknak párt, azok hogy mertek kilépni a kapcsolatból?

Mi ennek a társfüggésnek az alapja? Az ember társas lény, és úgy főleg nem merek, nem bírok kilépni, hogy csak most értem révbe, életemben először.

Egész életemben azt hallgattam, hogy akkro lesz majd kapcsolatom

- hogyha nyitok a világ felé - nyitottam, ugyanúgy nem lett

- hogyha elkezdesz edzeni - elkezdtem edzeni, ennek még nincs úgy foganatja, de rajta vagyok

- hogyha eljársz otthonról - eljárok, ugyanúgy nem kellettem senkinek

- hogyha lesz önbizalmad - ami lett is az edzés és a pszichológus miatt, akivel sokáig együtt dolgoztunk, de akkor se jött senki, nekem kellett teperni

- hogyha majd nem számítasz rá - nem kapok semmiféle jelet senkitől se, sosem tetszettem senkinek, úgyhogy ez nem jött be nekem, mivel sose számítok rá

- hogyha posztolsz instagramra, facebookra, láttatod magad- posztoltam, rendszeresen, semmi

- hogyha majd kezdeményezel - kezdeményeztem, akár élőben, akár írásban, konkrétan csak a visszautasítás, az ignorálás

- hogyha nem foglalkozol a témával (miközben hormonok az egekben, a környezetedben mindenkinek párja van) - szétdolgoztam magam, ráfókuszáltam a tanulásra teljes gőzzel, direkt nem voltam otthon, folytoj sétáltam, túráztam, bringáztam, diétáztam, zenét hallgattam, csakhogy ne ezen filózzak, és semmi, ugyanez, csak mellette még fáradt voltam

Most nagy nehezen összejött ez, de itt is olyan nagy erőfeszítéseket kellett tegyek. Elég hamar felfogtam, tudomásul vettem, hogy én nem vagyok normális, átlag alatti vagyok, nem szabad jól érezzem magam, nem szabad ábrándozni, álmodozni, terveket szövögetni, mert nem érdemlem meg valamilyen oknál fogva a megvalósulást.

Most megvalósult egy. De ennyi.

Múltkor mentem az utcán, és egy perverz vénember megdicsérte a mellemet (bő pólóba voltam). Más lekiabálta volna a fejéről a hajat, de nekem még ennek is örülnöm kellett, mert jobbat, kedvesebbet ennél úgyse kapok.

Egyedül de méltósággal? Abba mi a méltóság, hogy nem kellesz senkinek?

Ez a kapcsolat ad egy kis önbizalmat, hogy talán én is érek valamit, hogy én is lehetek valaki. Vannak jó pillanatok, van, hogy a fellegekben járok, például amikor kedveskedik, vagy valaki megdicsér, hogy milyen szép pár vagyunk. Egyedül csak telnek a napok, várhatom, hogy a barátnőimnek eszébe jussak havonta, aztán beüljünk valahova. És jó érzés, hogy fokozatosan egyre beljebb vagyok a szexualitásban és egyre több ismeretem lesz, és nemcsak annyi, amit összefantáziálgatok, meg amit netről összeolvasgatok, aztán megélni, megtapasztalni nem tudom, mert nincs kivel. Jó érzés mellette feküdni és mellette kelni, programokra menni, moziba menni, stb. Egyedül nem jó.

De tudom, hogy milyen egyedül élni. Ezt csináltam évek óta: egyedül mentem mindenhova, nem volt kihet szólnom, nem volt kivel elmenjek bárhová is. Mivel a barátaimnak is van párja. Próbáltam unokatestvéreim felé nyitni, de nekik is lett párkapcsolatuk, így ott is ugyanez lett: megritkultak a találkozások és megnőtt azoknak a napoknak a száma, amikor nem volt kihez szóljak, nem volt kivel beszélgessek, rászoktam arra, hogy magamban beszélek, ami azért is gáz, mert ha nem veszem észre magam, akkor az utcán is elkezdtem. Hiába néztem sorozatot, mentem el futni, edzeni, nem jó. Mindennap sírtam, másnap rendszerint bedagadt a szemem, hol sokat aludtam, hol egyáltalán nem tudtam aludni.

Ezt nem szeretném elkerülni, ezért félek a szakítástól, mert akkor újra lekerülök ide.

És hol keressek? Írjak rá random emberekre? Vagy hogyan kellene? Egyedülállóból bármikor lehet kapcsolatban lévő (kivéve a hozzám hasonlókból), és ugyanúgy hanyagolhatnak, mint bárki más.

Lehet, hogy szélsőséges, de ez van. Egyébként nem vagyok extrovertált, a kettő között mozgok valahol (ambivertált). A tinédzser éveim élmények, barátok nélkül teltek. Az iskolában voltak "barátaim", azonban közös programokra nem mentünk, suli után szünetekben nem kerestük egymást. A nyarak elmentek így. Aztán persze elkezdett érdekelni a másik nem és barátokat is szereztem. Csak azok a barátok bepasiztak, én meg hoppon maradtam. Nem mindennap kell program, de hetente 2-3x jó lenne. Ez azóta súlyosbodott, mióta elköltöztem otthonról, és meg lett a második hülyítésem is (hülyített egy csávó, aki nem akart tőlem semmit, csak egotunningnak kellettem). Hazamentem, nem volt kihez szólnom, felkeltem egyedül ébredtem, magamba beszéltem, sírtam, nem éreztem jól magam, belevetettem magam mindenbe, direkt lefárasztottam magam, de még ez se volt jó.