Az incelválság megoldását a technológiai fejlődésre kell bízni, vagy szociális intézkedésekkel kell kezelni?

Elképesztő számú magányos, sikertelen, reménytelen férfi tengődik értelmetlenül, a fejlett világban ugrásszerűen növekszik az arányuk. Ennek az okai ismertek.

Léteznek teóriák, hogy ez a trend miképp fog egyszer majd megfordulni. Gyakran felmerül például, hogy a közeljövőben tökéletesre hajazó, egyénileg megkonstruált külsejű és személyiségű robotokkal helyettesíthetők lesznek a barátnők, és idővel a nők majd radikálisan leértékelődnek, de igazából annyi történne csak, hogy a mostani abnormális viszonyok visszaállnának valahová a normális közelébe.

Egy, ennél mérsékeltebb megoldás lenne az, hogy a társadalomban tartósan magányos és reménytelen férfiakat, tehát az inceleket különböző juttatásokkal kompenzáljuk, mivel önmagában a magányos emberek ugyan nem károsak a társadalomra, viszont bizonyított, hogy a munkamorál, a koncentrációs képesség, motiváció, és ezekből adódóan az előállított érték bizony csökken, ezért közvetett módon még általános gazdasági vonzata is van az incelkrízisnek. Tehát első lépésként azonnali szociális juttatásokkal ("incelsegély") segítené az állam a párkapcsolati piac hajléktalanjait, tehát az inceleket, hosszabb távon pedig konkrét megoldásként biztosítana célzottan erre irányuló pszichológiai szakellátást, és indulnának tanfolyamok is, ahol az alapoktól indulnának például önfejlesztő kurzusok, ahonnan 1-2-3 év múlva az egykori incelek már megújult, társadalmilag is elfogadható gondolkodású és megjelenésű emberekként sétálnának ki.

Melyik megoldás jobb, melyik irányba érdemes elindulni?