Ha incel vagyok, de nem hisztizek akkor engem is utáltok és pszichopata iskolarobbantónak bélyegeztek?

Szerintem sem kell ezt elengedni, a párkapcsolat fontos. Valahol az üdvös szerintem az, ha az ember képes boldog és teljes életet élni párkapcsolat nélkül, DE eközben azért türelmesen és lazán keresi a lehetőséget, és törekvést mutat a siker irányába.

Amúgy ez az incel jelenség tök érdekes téma. Először legyintettem, hogy megint egy adag idióta, aki konteókkal magyarázza a saját hülyeségét. Ugyanakkor azóta figyelem, hogy pl a kollégáim között nincs 25 alatt facér lány, a srácok között viszont több a harmincas egyedülálló. Ha bekerül egy egyedülálló lány, pillanatok alatt verseny indul érte a cégen belül. Ugyanezt a tágabb ismeretségi körömben is felismerem.

Szóval tényleg van egy társadalmi jelenség, ami baromi furcsa, és tök jó lenne erről beszélni. Csak az emberek egyik része érzi ezt a bőrén, és emiatt indulatos, utálja magát vagy/és a társadalmat. Illetve a másik része ennek a jó végén áll, emiatt nem vesz észre ebből semmit, és csak legyint a dologra - ahogy én is. Pedig jó lenne egy kicsit elemezni a helyzetet anélkül, hogy hibást keresnénk.

"Egy incel lúzer nyomorék vagyok. Fölösleges szépíteni a dolgot."

Akkor maradj meg nyomoroncnak, de ne sírjon a szád! Te döntöttél így, innentől csönd legyen.

34: Amúgy kifejezetten felüdülés ez a topik a hasonló incel kérdést firtató között. :)

Nagyon jó kérdés ez a kit is hibáztassunk témakör. Lelövöm a poént: Nekem sikerült azokon a fázisokon átmennem, hogy először a társadalmat és mást hibáztattam, meg persze ostoroztam magamat, aztán most már ott tartok, hogy SENKIT és SEMMIT sem hibáztatok. Egyrészt a hibáztatás szó maga és a mögöttes jelentéstartalom minden, csak nem produktív a személyiségfejlődés tekintetében.

Én is csak a saját példámból tudok táplálkozni. Már leírtam az egyik topikban részletesen, hogy engem a saját bandázós baráti köröm alázott meg nagyon csúnyán gyerekkorom derekán. Anyukám nem értette, hogy miért megyek bőgve haza. Mindég zrikáltak valamiért, szívták a véremet, mert én voltam a legkisebb a csapatban. De azt a mai napig nem értem. Akkor a gyakorlatilag "hazarángatathatatlan" gyerekből lettem egy magába forduló, de ki-ki kacsingató fiatal. (Áz a bolondos báj ami mindég is jellemzett, nyomokban azért megmaradt bennem) Erre rájátszott az (nálam is kicsit tojás feeling), hogy genetikailag se nem vagyok jóképű (mondták már rám is, hogy "húderonda") és a megalázottság tárgyát képező testrészem sem nyert a genetikai lottón. Köbö 35 éves koromig szépen beraktam magamat egy nagy elefántcsonttoronyba. (Édesanyám már régen elindult a spiri úton, de nem erőltette, egyszer csak "megadtam magamat" a témának). Akkortájt kezdtem foglalkozni pszichológiai és spirituális alapú önfejlesztéssel. 36 évesen mertem először igazán "visszaudvarolni" egy kolléganőmnek, mert tetszettem neki, hogy állandóan jókedvű vagyok és jó fej vagyok (az elmondása szerint, ez nem biztos, hogy igaz :D). Egy év alatt nyertem annyi önbizalmat, hogy azt hitte családos ember vagyok, gyerekekkel, de mivel kérdezgetett a többiektől, hogy mi a státuszom ezért bátrabb lett ő is. :)) A többi meg történelem.

Ami a lényeg: Ki is hibás? A srácok a környékről, vagy én mert bezárkóztam emiatt??? Igen, kicsit is-is. De igazából minden helyzetben én döntöttem. Dönthettem volna korábban is, hogy elinduljak azon az úton, hogy legyek rendben önmagammal. Mert akármi is történik velem, ha rendben vagyok magammal, akkor nincs az úgynevezett "kapcsolóm" ezekre. :)

Voltam én is "szerencsétlen nyominger, meg életre alkalmatlan" fázisban. Rajtam múlt, hogy tegyek ez ellen, csak akarás kérdése én u'gy vélem.

JA és már nem haraxom rájuk sem, meg magamra sem.

(tl;dr: Nem az a lényeg, hogy "ki" vagy "mi" a hibás, én már így látom a magam esetében is.)

Kívánom mindenkinek, hogy legalább fejlődjön ennyit! 😇