Minek éljek, ha elvesztettem azt, akivel leélhettem volna az életem?

11: Nem hazudok. Nem tudom, miért gondolod ezt.

13: Sokszor hallottam, nem érzem igaznak. Egy párkapcsolatban tud egy fiatal kiteljesedni, anélkül nem tud olyan dolgokat megélni, amik elengedhetetlenek a személyiségfejlődéshez. Egy ponton túl nem tud boldog lenni az ember egyedül. Persze más az, ha már voltál kapcsolatban, és már letudtad a felnőtté válás ezen részét, de amiről én beszélek, az az első szerelem, amiről a legtöbb ember már taknyos kamaszként átesik, és abból áll, hogy nagyon alaposan megismeritek egymást, rengeteg időt vagytok együtt, egymás által fedezitek fel a másik nemet. Aztán persze lehet, hogy szakítás meg kiábrándulás lesz a vége, de ez akkor is egy olyan tapasztalat, amire életed végéig emlékszel és szeretettel gondolsz vissza, mert erről szól a fiatalkor, hogy ezeket megéld. Erre lehet építkezni.

A legtöbb ember ezt azért nem érti, mert a legtöbb embernek (és különösen a nőknek) lesznek kapcsolataik, és el se tudják képzelni, milyen évekig magányosan élni. Én lassan megyek a harminc felé, és sose voltam még boldog életemben. Akkor álltam a boldogság kapujában, mikor ott volt ez a lány, szeretett, és elvitt volna a családjával nyaralni. Végre kiléptem volna a saját, szegényes és lehangoló családi körömből, ahol kb. 0 kommunikáció van és senki nem figyel senkire, és lehetett volna valaki mellettem, akinek fontos vagyok, akivel bármikor bármit megbeszélhetek, akivel egymás mellett állunk mindenben. Ennek már több éve. Azóta se történt minőségi változás az életemben. Felkelek, megetetem magam, végzem a dolgom, vagy épp nem csinálok semmit, eszem, iszom, majd lefekszem és alszom, és kezdődik minden elölről. Ezt folytassam, amíg meg nem öregszem?

Igazán senki nem kíváncsi rám, mert mindenki mindig elfoglalt vagy siet valahová, de leginkább mindenkinek megvan már a valakije. És azt látom, hogy egyre nehezebb is ismerkedni. 20-22 körül még könnyű volt, akkor még a lányok is akarnak maguk mellé valakit. Pl. ez a lány, akiről beszélek, is akart már akkor kapcsolatot. Kedves, nyitott, érdeklődő volt az elejétől kezdve. De ilyenkor ki van még egyedül? Senki, aki normális. Maradnak azok, akik nem kelendőek, nem szépek, vagy nem túl értelmesek, vagy már anyukák, akik új apát keresnek a porontyuknak. És erre most lehet azt mondani, hogy mit válogatok, de kicsit se leszek előrébb attól, hogy van valakivel rendszeres szex, akivel nem tudok egy mély beszélgetést lefolytatni semmiről. Nálam egy kapcsolat ott kezdődik, hogy rengeteget vagyunk egymással, közös programokat tervezünk, éjszakákon át beszélgetünk a fürdőkádban, együtt sátorozunk, önkénteskedünk, kirándulunk. Kell a minőségi idő és a közös hobbik, hogy később egy bensőséges családot tudjunk kialakítani. Ezzel a lánnyal ez tökéletesen adott volt.

Nem, azt várom, hogy valaki válaszoljon arra a kérdésre, hogy minek éljek. Ez igazából egy filozófiai felvetés. Azt kérdezem, hogy mi értéke van az olyan életnek, amiben nincs boldogság, csak üres rutin vagy értelmetlen szenvedés.

Én például nem igazán értem azokat az ünnepelt embereket, akik valami komoly testi fogyatékosság ellenére ragaszkodnak az életükhöz. Például Stephen Hawkingot vagy Nick Vujicicet. Én biztos, hogy inkább az idő előtti halált választanám, mert számomra a fél-létnek nincs értéke. Ezzel nem azt mondom, hogy aki nem tökéletes, az haljon meg, de én személy szerint nem akarnék így tengődni. Jelenleg reményvesztetten, boldogtalanul élem a mindennapjaimat, és ez tart évek óta. Nem tudom, hogy mitől változna ez meg. Ha pedig nem változik meg, akkor meg nem tudom, mi értelme van megöregedni, meg elvenni valaki olyat, aki mellett kompromisszumból kötöttem ki, meg valami olyan munkát végezni, ami sose tetszett. Olyan, mintha a mai embernek csak annyi lenne a fő célja, hogy megérhesse az öregkort és visszatekinthessen, de ennek mi értelme van, ha közben nem érzi jól magát? Szerintem inkább nyert az életben egy Freddie Mercury, aki meghalt negyven körül, mint egy Stephen Hawking, aki jó sokáig élt, csak épp nem tudott mozogni.