Bántátok már meg, hogy valakit elszalasztottatok bármi miatt?

Sokszor emésztem magam olyan dolgok miatt, amiket megtehettem volna, amiket kimondhattam volna, amiket máshogy csinálhattam volna, a félelmeim miatt mégse tettem.

De ebből a fájdalomból és keserűségből merítek erőt ahhoz, hogy a félelmeimnek a jelenben többé ne legyen hatalmuk felettem.

Mert az végső soron az összes félelem csak egy illúzió, nem több.

Igen, büszkeségből és önféltésből nem adtam egy esélyt egy srácnak 19 éves koromban. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem sikerült volna, de meg se próbáltam megbeszélni vele és emiatt van bennem egy örök hiányérzet. Mint amikor valakid meghal, és már nem mondhatod el neki soha. Általános iskolában is volt egy szerelmem, aki felkért táncolni a banketten, én meg nemet mondtam neki. Aztán írtam neki egy szerelmes levelet. Utólag visszagondolva, rettenetesen gáz levél volt. Több oldalas ömlengés. Nagyon leégettem magamat benne. Mivel nem válaszolt, rászabadítottam a barátnőmet, annak azt mondta, nem tudott mit válaszolni. Én nem is tudom, hogy lehettem ilyen rámenős 14 éves létemre. Hosszútávon mégis jó volt, mert nem maradtak bennem kimondatlan dolgok és felfogtam, hogy nincs mi lett volna, ha táncolok vele, stb...Az a 19 éves kori srác megért volna egy beszélgetést. De rettegtem tőle. Az a fajta szerelem volt, ami lehetetlenné teszi a beteljesedést, annyira sebezhetővé tesz.

Azóta arra törekszem, hogy ne maradjanak bennem mérgező meg nem beszélt dolgok, de soha többé nem udvaroltam én férfinek, azt 14 évesen letudtam.