Szerintetek lett volna még ennek jövője, hol lehetett volna megmenteni? (NAGYON, NAGYON HOSSZÚ! )

Abban egyetértek, hogy már az elején rosszul lett indítva az egész.

Nem voltam tisztában magammal sem, azzal sem, hogy mit akarok. A húgával meg más nőkkel többnyire csak húztam, szívtam a vérét, ha úgy tetszik. Én magam sem hittem el igazán, hogy szeret, pont ezért akartam több visszaigazolást. A húga pl. pont érzékenyen érintette valamiért és egyszerűen csak szerettem piszkálni. Ha nagyon nyeregben érzem magam valahol akkor nem gondolok a tetteim vagy szavaim következményeire és, "ami a szívemen, az a számon" nézettel kinyilvánítok mindent.

Abban tévedtek, hogy külön örömet leltem a szenvedésében és, hogy szándékosan csak kínoztam. Inkább csak annyi volt, hogy nem tudtam befogni a pofám akkor amikor kellett volna, de folyton úgy voltam vele, hogy én nem fogok hazudni semmiben, inkább nyíltan felvállalom.

Furcsa mód, csak azt nem tudtam nyíltan felvállalni, hogy szeretem (csak néha, szerintem ezt ő is látta azért). Telefonon is, ha beszéltünk, nem köszöntem el "szeretlek" szóval és utána is azon gondolkodtam percekig, hogy miért nem, hiszen a gondolat már ott volt csak olyankor nem tudtam kinyitni a számat.

A macsó "álarc" azért volt mert valóban szerettem volna olyan férfi lenni. Úgy éreztem, csak akkor lehetek valóban magabiztos, csak akkor fogom tudni nem megjátszani magam, ha sok nő talál vonzónak. Persze ez egyrészt hülyeség mert, ha pl. nagyon jóképű és jó testű lennék akkor csak az kellene nekik, de azt sem tudnák, hogy ki vagyok ezek mögött. No mindegy.

Azért költöztünk össze mert akkor még szerettük egymást, úgy érzem és jól elvoltunk, én pedig vele terveztem közös jövőt pont azért (is) mert láttam rajta, hogy elviseli a hülyeségeimet szóval, ha ezt megteszi azt nyilván nem ok nélkül.

Nem azért kezdtem el onnantól fogva értékelni amikor "visszanyalt a fagyi" mert magam mellett akartam tartani mint biztos pontot, hanem azért mert akkor tudatosult bennem, hogy el fogom veszíteni és bármilyen meglepő, én szerettem. Még, ha a látszat pont az ellenkezőjét mutatja.

Persze most könnyű azzal jönni, hogy így szar volt, úgy szar volt az egész, hiszen elsősorban a hibákra és a negatív dolgokra világítottam rá.

Azokat a kommentek nem igazán tudom komolyan venni akik "beteg" és hasonló jelzőkkel tudnak csak dobálózni pont azért mert névtelenül nagyon könnyű ezt megtenni. Nyilván nekik is voltak már gyerekes hibáik az életben és ők is követtek el olyan dolgokat amiket később megbántak.

Annyi biztos, hogy tanultam miket szabad és miket nem, valamint hogyan kellene kimutatni a dolgokat. A legtöbben ezt tiniként tanulják meg, én egy kicsit később.

Majd a következő lánnyal tényleg úgy leszek ahogy érzem magam vele és nem azon fogok agyalni, hogy ki merjem-e egyértelműen nyilvánítani az érzéseimet.

Szerintem is a szülinapomon volt a legnagyobb törés. Amikor úgy tűnt mindketten ugyanazt szeretnénk, de egyikünk sem lépett a másik felé. Utána pedig elfelejtődött a dolog, de megbeszélve ténylegesen nem lett.

33#

Őszintén, nem tudom.

Nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy csak a hiánya miatt érzem ezt vagy sem, de már egyébként sem számítana semmit.