Van olyan aki visszament így az exéhez?

Nem, de többen vannak így. Leírom a tapasztalatot.

1 évig voltak együtt, a lány megcsalta. 1 hónapig voltak külön, no contact, aztán egy szombati napon egymásra írtak, az azt követő kedden meg összejöttek. Első 4-5 hónap tök jó volt, mind a ketten virágoztak, fel voltak villanyozva, ilyen a kapcsolatuk elején sem volt. Aztán megint ment minden elölről. Nagyon hamar rajottek, hogyha "fejlődni" akarnak, akkor szakítani kell, aztán újra összejönni. Ez ment 2-3 évig. Majd mindketten lelki sérültként jöttek ki belőle.

Két esetben is. Egyik esetben 2 hónapig működött a második nekifutás, a másik esetben fél évig.

Fogadj meg egy jó tanácsot. Ne pazarold az időd olyan emberekre akikkel nem müködik. Attól veszed el az időt akivel boldog lehetnél.

Írhatsz privátot persze, de leírom ide is:

Egy óvodába és egy gimibe jártunk. Ő volt az ovis kis szerelmem, és bár ő nem emlékezett rá, de akkor is jártunk. Köszönő viszonyban voltunk egészen a gimiig, amikor aztán osztálytársak lettünk, sportszakra jártunk mindketten. Aztán nagyon hamar a hármas lánybaráti társaságunkhoz csapódott, és az egyik barátnőm volt a padtársa. Egész évben kerülgettük egymást, mindenki tudta, hogy van köztünk valami, de egyikünk se mert lépni. 10-edikbe amikor ő lépett, akkor én féltem, 11-edikben pedig engem átvágott egy srác, aztán nagyon sokáig nem akartam senkitől se semmit. Aztán 12-edikben összejöttünk.

Nagyon nagy szerelem volt, ő volt nekem mindenben az első, 1 év után feküdtem le vele, össze is költöztünk. Az én családom szerette őt, az ő családja rajongott értem, szeretettel vettek körül mindig is, és mi is nagyon szerettük egymást.

Másfél éve voltunk együtt, amikor meghalt apukám, kicsivel később pedig a mostohaapukám, akit nagyon szerettem. Anyukám és mostohaanyukámpedig egyedül maradt 2 gyerekkel (féltestvéreim). Abban az időben kezdődtek a gondok: Budapest és a szülővárosom közt ingáztam, mert a mostohaanyámnak és anyukámnak is segítettem, anyagilag és mindenhogyan is, a tesóimra is vigyáztam. A nagyobbik tesómnak szülés utáni depressziója volt, öngyilkosságot kísérelt meg, oda is szaladtam segíteni, amiben csak tudtam. Kikészültem teljesen, egy hárpia voltam fél évig. Aztán minden szépen rendeződött. Éreztem, hogy valami megváltozott, de a szex egyre jobb lett. Nem veszekedtünk sokat, csak abban az időszakban.

Elmentünk Németországba nyaralni, ott beszéltük meg a dolgokat, fény derült sok dologra, és mind a ketten elégedetten jöttünk haza, mert a kapcsolatunk felfelé ívelt. Ez ment egy fél évig, olyan flow-ban voltam, mint a kapcsolatunk elején. Majd egy csütörtöki napon hazajött, és szakított velem, de nem mondta meg miért.

Teljesen lesokkolódtam, azt se tudtam, hogy mi van, és teljesen összezavart, hogy nem azért szakít velem, mert nem szeret, stb. Én akkor összeroppantam, könyörögtem, hogy ne menjen el, aztán rájöttem, hogy nem lehet erőltetni. A szeretetet. Hetekig gyomorgörcsöm volt, a munkában se tudtam teljesíteni, szét voltam esve, mindig róla beszéltem. Ez apukám halálának évfordulója körül volt, és bűntudatom volt, hogy nem apukám miatt sírok. Újra tinédzsernek éreztem magam, akit senki nem ért meg, mindenki mondta, hogy ne sírjak miatta, engedjem el, pedig legszívesebben ordítottam volna. Egy darabig erőltettük ezt a legyünkcsakbarátok-dolgot, de nagyon nem ment.

És ekkor jött a hidegzuhany: 3 hónap szakítás után már "Fél éve nagyon szeretlek, életem" poszt jött. Akkor azt hittem, hogy nem lehet rosszabb. egy világ omlott össze bennem. Néztem magam elé, és nem láttam magam előtt jövőképet. Képtelen voltam a boldogságra. Elkezdtem inni esténként, hogy ne gondolkodjak annyira. Ekkor vontam be pszichológust.