Hogyan gyűjtsek erőt a szakításhoz és nyerjem vissza a szabadságom?

Egy nárcisztikus párral élek együtt 20 éve már. Csak az utóbbi napokban esett le, hogy nárcisztikus. Több videót is meghallgattam ebben a témában, és azt kell mondjam, tűpontos jellemzést kaptam róla. Akkor ő egy mentálisan sérült ember, ezért csinálja újra és újra a dolgait. Én meg sokáig bevettem neki, hogy velem van a baj. Nem egyszer már ott tartottam az évek során, hogy legszívesebben öngyilkos lennék, mert annyira elcseszettnek éreztem magam. Most úgy érzem magam, mint a rajzfilmekben az a jelenet, amikor a szereplő hirtelen csacsivá változik, és iá-iá-zik egyet. Teljesen átverve és kihasználva érzem magam. De ami a lényeg, hogy mégse tudok egyszerűen kilépni, mert teljesen le vagyok bénulva már. Sose éltem egyedül, és teljesen magatehetetlennek érzem magam. Olyanok miatt aggódom, hogy a kiságyat nem tudnám szétszerelni, mire jönnek a költöztetők, nem tudnám megcsinálni, hogy legyen internet, tv, mobil, vagy hogy átver az albérletes, vagy nem tudnám az új lakásban a zárat kicserélni. Azon is aggódom, hogy mi értelme van egyáltalán elköltözni, hiszen a gyerekek miatt úgyis kapcsolatban kell maradnunk. Csak úgy már meglenne a sértődés, meg a bosszúvágy részéről, hogy elhagytam, és nem lenne együttműködő meg segítőkész, pláne azért sem, mert szeretné látni, hogy na tényleg nem boldogulok nélküle. Viszont lenne egy csomó plusz macera, meg az albérlet vagy hiteltörlesztő mint újabb nagy költség. Így meg azért lehet tőle elvárni dolgokat, hiszen ez egy "párkapcsolat". Igazából az utóbbi években már teljesen elvesztettem a realitásérzékemet, barátaim és semmilyen rokoni kapcsolatom sincs már, akivel őszintén beszélhetnék, és nem tudom, hogy amiket a fejemhez vág folyton, azt hogy értékeljem, mert az utóbbi években elég vastag bőrt növesztettem már, tehát simán le is pergetek bármit, de igazából meg vágynék egy normális életre, és ha nem is egy új kapcsolatra, de valami közegre, ahol engem is emberként kezelnek, és elkeserítő belegondolni, hogy nekem ebben kell leélnem az egész életem. Az a baj, hogy nem csal vagy ver meg, egyszerűen csak nem jó az egész. Úgy érzem, mintha egy szemtelen, felelőtlen h.lyegyerekkel élnék együtt, aki maga is legszívesebben egyedül élne, csak hát a társadalmi elvárások, meg a testi szükségletei miatt kénytelen valakit elviselni maga mellett. Szóval már tényleg minden irányból utálom ezt az egészet, mégse tudok kilépni, mert olyan gyengének érzem magam, meg abban se vagyok biztos, hogy van-e értelme. Annak aki valaha élt már normális körülmények között, ez gondolom egyértelmű, és már a velem történtek 1%-át se tűrte volna el, és lelépett volna, de én sose életem normális életet, mert a családom is toxikus volt, azóta meg ez van.