Ki mikortól érzett szerelmet a párja iránt?

Egy kollégiumban laktunk az egyetemen, így ismerkedtünk meg. Különösen nem voltunk jóban, ha találkoztunk köszöntünk, váltottunk néhány szót, ennyi. Aztán mikor egy napon elmentünk az órák után kocsmázni, egyszer csak odajött hozzám. Szégyenlősen megkért, hogy menjek oda piát kérni vele, mert ő következett, és ha egyedül megy oda, akkor nem adják ki neki, mert kiskorú. Belementem, aztán még aznap sokat beszélgettünk, másnapra pedig elhívott randira a British Museumba. Olyan lazasággal és természetességgel tartott nekem egy kb. 5-6 órás múzeumi idegenvezetést, hogy a randi végére fülig belezúgtam, ami nem lett volna baj, de mint utólag megtudtam, mindez az arcomon tisztán látható is volt. Aztán nem volt megállás, járni kezdtünk, majd miután végeztünk, úgy döntöttem, hogy érdemes miatta Magyarországra költöznöm. Most már 6 éve vagyunk együtt, 3 éve együtt élünk (nem mint, ha a koliban olyan messze laktunk volna egymástól) és remélem hamarosan megkéri a kezem, mert csak vele tudom elképzelni a jövőmet.

26/L

másfél év elteltével sem tudom eldönteni, h szerelmes vagyok-e vagy sem... a szaktás gondolata foglalkoztat, ugyanakkor mégsem.

18l

Én már akkor szerelmes voltam a jelenlegi páromba, amikor még össze sem jöttünk. De nem mertem bevallani neki, féltem a visszautasítástól, viszont nem akartam reménytelenül szerelmes lenni, úgyhogy utalgattam neki. Féltem a kudarctól, de tőle is csak pozitív visszajelzés érkezett, aztán végül is ő volt az, aki bevallotta, hogy szeret. Nagyon boldog voltam :D

A kapcsolat első 1-2 hetében halványan volt egy olyan érzésem, hogy mi van, ha mégsem őt szeretném, mi van, ha csak azért vagyok vele, hogy legyen valakim, olyan volt, mintha még mindig az előző barátomat akartam volna visszakapni. Aztán ez az érzés teljesen eltűnt, rájöttem, hogy nekem tényleg csak ő kell. Az előző kapcsolatomban azt hittem, szerelmes vagyok, de amióta a jelenlegi párommal vagyok, azóta tudom csak, milyen az igazi szerelem. És nagyon jó érzés, hogy viszonozva van a szerelmem, hogy mindketten rajongással tekintünk egymásra. A szüzességem is ő vette el, és neki is én voltam az első.

Több, mint négy hónapja vagyunk együtt, és egyre jobban szeretem őt. Igaz, még mindketten fiatalok vagyunk, de én úgy érzem, hogy rajta kívül nekem nem kell senki és hogy vele le tudnám élni az életemet.

17L, párom 19F

14:55-ös vok.

Én tipikus olyan nő vagyok, aki minden dolgot szóvátesz.

Gyakran én magam sem tudom eldönteni, hogy mit érzek.

Van, amikor nem birom ki nélküle, de van, amikor azt mondom, h minek ez a kínlódás.. majd jön jobb, aki mellett nem filózok, hogy valójában mi ez az érzés.

Rendkívül társgüggő vagyok és depresszióra hajlamos.

Már egyszer szakítottam vele, és igen mély pontra jutottam, amiből nem tudtam kikecmeregni, hiányzott.

Igen erősen összezavartam szegényt, vmikor a fejéhez vágom, h soha nem szerettem, bár ez csúnya dolog.

máskor pedog bújok, és dorombolok neki, akár egy kiscica.

Túlságosan hangulatember vagyok. Többet érzek iránta, mint egy barát, de úgy érzem, nem szeretem őt minden porcikámmal, hogy nem adok meg neki mindent. (és emiatt sokszor szomorkodom) Nekem szexuális téren ő volt az első fiú. Sajnos nem sikerült túl jól. Nem bíztam még benne eléggé, és magamban sem. aZóta 4x,5x próbálkoztunk, de menet közben lelombozódok, ő is, én is.

Úgy gondolom, hogy ő az életem egy része, és ha szakítanék vele, a lelkem 70%-a maradna nála. Ő az egyedüli ember, aki hatni tud rám., ugyanakkor én őt bántom a legjobban. Nem tudom miért, a természetemben van, az előző pasimat is folyton megbántottam.

Az előző pasim iránt nem tudom mit éreztem, talán fellángolást, de utólag már a fene sem tudja....