Aki azt mondja egy fiatal srácnak, hogy ne görcsöljön barátnő miatt, az hogyan gondolhatja ezt komolyan?

"Nem is olyan nehéz túlélni. Magunktól veszünk újabb és újabb lélegzetet, nem tudjuk akarattal elérni, hogy ne dobbanjon újra a szívünk."

De azt igen, hogy megálljon... egyébként lehet, hogy nem nehéz, de az ÉRTELME mi? Ha egy valamit akarsz igazán az életben és azt soha nem kaphatod meg, akkor minek élj? Minek éljen valaki, aki se nem szeret, se őt nem szeretik?

"Az önismeret arról fog szólni, ha egyszer tényleg belekezdesz, hogy tudd, milyen értékeid és hibáid vannak és ne buta kislányok véleménye alapján ítéld meg magad."

Félreértesz, nem mások alapján ítélem meg magam. Vagy legalábbis csak kisebb részben. De sokkal fontosabb az, hogy elvárásaim vannak magam felé, amiket rendre NEM TUDOK teljesíteni, illetve a környezetem alapján is ítélem meg magam. És nem csak erről szól ez, hanem érzésekről is. Elegem van a szenvedésekből és a kudarcokból. Túl sokszor nem tudtam megcsinálni dolgokat, túl sokszor voltam tétlen és nem ütöttem vissza. Magam előtt sincs tekintélyem.

"Rengeteg időd van és nincs vesztenivalód."

? Az nem vesztenivaló, hogy olyan mélyre zuhanok a kudarcok miatt, hogy megölöm magam? Úgy gondolod, hogy ennél rosszabb már nem lehet? Évek óta így gondolom, és mindig kiderül, hogy még mindig van mélyebb gödör. Pusztán attól a tudattól, hogy fiatal gyerekként semmi és senki nincs a hátam mögött és olyan vagyok, mint egy megkeseredett vénember, kiráz a hideg... az nem vesztenivaló, ha úgy növök fel, ha úgy leszek 30, 40 éves, hogy nem volt senkim vagy sosem voltam boldog?

Egyvalamit akarok kérdezni tőletek: honnan merítsek lelkierőt? A lány, akiről azt hittem, ajándék a sorstól, akiben teljesen magamat véltem felfedezni, akinél először éreztem azt, milyen igazán szerelmesnek lenni, egy pillanat alatt elfordult tőlem, minden empátia nélkül. Rengeteg időt és energiát tettem bele, hogy minden sikerüljön, úgy éreztem, most, ennyi év után, végre kifizetődik a várakozásom, hogy most kapok először valakit, aki igazán a szerelmem lesz. Tanácsot kértem tapasztaltabbaktól, újra elkezdtem gyúrni, megterveztem minden alkalmat, amikor találkoztunk, csakhogy sikerüljön. És ennyi volt, egy másodperc alatt tűnt el. Egyáltalán nem érdeklik az érzéseim.

Az életemben a legtöbb "próbálkozásom" hasonló volt. Tudom, hogy tévhitekben élek és hülye vagyok, de mit tegyek? Ilyen alkat vagyok. Szerelmes alkat. Meg akarom ismerni a lányt, meg akarom nyitni és én is meg akarok nyílni neki, meg akarok tenni érte mindent, szeretni akarom, nem szórakozni vele. Állítólag a lányok ilyet keresnek. A való életben azonban semmi olyat nem látok, ami ezt bizonyítaná (nem akarok konkrétumokat írni, maradjunk annyiban, hogy van némi rálátásom).

Ne haragudjatok, hogy állandóan panaszkodom és látszólag nem veszem észre a jó tanácsokat. De rengeteg jó tanácsot kaptam már, de tudom, hogy csak akkor az igazi, ha élő példát látok rá. De barátaim is alig vannak, az utóbbi időben rekordszámú régi "barátság" tűnt el. Volt, akivel összevesztem, van, akit egyszerűen nem érdeklek. Új barátokat nehezen szerzek. De a legrosszabb, hogy rengeteg meg nem torolt sérelmem van, ami miatt minden magamba vetett hit elveszett, és hogy kimondhatatlanul elegem van a szerelem okozta szenvedésekből. Ha kívülről nézném magamat, azt mondanám, hogy ennek vagy k*rva gyorsan nagyon sok segítség kellene, vagy jobb lenne, ha inkább nem élne. Nem tudom, segítséget honnan kaphatnék. Valami pszichodráma-csoportra gondoltam, de egyelőre jó időn belül ilyenbe nem kezdhetek. Mindenesetre most már eldöntöttem, hogy elmegyek prostihoz. Mindenki, akit ismerek és említettem neki, és nálamnál több élettapasztalata van, lebeszélt róla, de mostmár elegem van ebből. Nem tudom, mi lesz, de bárhogy is lesz, legalább egyszer meg akarom tapasztalni azt az érzést.