Van olyan akit nem ért meg a férje? Hibá mondom, hogy mi a problémám vele, mit szeretnék máskép, nem hogy változtasson de még a tényeket sem hajlandó elfogadni, megérteni.

Mind ha róla mírtad volna. Meg se hallja hogy mondok neki valamit.Hiába várok a támogatására. :((((

Csak én már ott tartok hogy kikészültek az idegeim és nyugtató kell.

Félek hogy a végén bedilizek.

Én próbáltam már vele beszélni minden féle módon.Nem is válaszol. Hagyjam aludni, ne szekáljam.... ezek a válaszok többnyire.Vagy még ennyi se, csak egyszerüen nem válaszol.Szerinte minden rendben.Én ugy vok vele ha nem lennének a gyerekek, vagy az anyagi helyzetem engedné, elhagynám.Persze szeretem nagyon de nem akarok így megöregedni. Én is kértem már hogy változzon, épp hogy nem röhögött csak ki.

Hiába sírok sokszor végig az ágyban egy egy éjszakát, nem kérdi meg hogy mivan.Sose kér bocsánatot ha hibázik, pedig én mindig kérek ha hibáztam. Nem törödik semmivel ami velem kapcsolatos.Én tényleg abban látom a megoldást hogy külön menni, és hátha megjönne az esze ha azt látná hogy elveszíthet.De erre sajnos nincs módom. Bár tudnék neked mondani valami hasznosat, mert az azt jelentené hogy megoldottam a problémám. Sajnállak és együtt érzek veled.

"..nagyon ígyekszek mindenhez úgy viszonyulni, ahogyan azt ő elvárja.."

Ez a baj. Sajnos ezért kevesebb a házasság, ezért több a válás, mert az emberek már annyira antiszcok, nem tudnak egymással bánni, nem tudnak magukkal bánni rendesen. Szeritned a kapcsoalt arról szól, hogy oylanok legyünk ,amilyennek a másik akar látni? Persze egy-egy dolgoban lehet változtatni, de ez a görcsös igyekezet, hogy megfelelj, ez elfogadhatatlan.

Hiába az internet, hiába a telefon, hiába a sok szórakozóhely, az emberek nem udnak bánni egymással.

Az a baj ezzel, hogy nem írtok példákat.

Megítélni vagy segíteni csak akkor tudunk, ha ismerjük a tényeket.

Elég nagyvonalakban írtátok le a problémát.

Nem benneteket akarlak oltani, csak azt tudom, hogy nekem nemrég lett vége egy hosszabb kapcsolatomnak, amiben ugyanezt éreztem, és utólag tiszta fejjel teljesen másképp látom a dolgokat. Úgyhogy feltennék néhány kérdést: ti odabújtok hozzá? Ti megpuszilgatjátok? Vagy csak tőle várjátok el? ki vagytok hegyezve a pozitív dolgokra is annyira, mint a negatívakra? Keresitek benne a jót? Ha valami apróság jól esik, azt természetesnek veszitek, vagy elő veszitek a bűbájt, és megköszönitek és elmondjátok mennyire jól esett? Én ezt látom a legnagyobb hibánknak, hogy ami oké azt természetesnek vesszük, és keressük a hibát minden másban. Szerintem állati fontos lenne, hogyha valamiben megpróbál igyekezni, vagy a legapróbb hajlandóságot mutatja rá, hogy igyekezzen (és persze, hogy elbénázza, hiszen már ő is tele van tüskékkel nincs meg a határozottsága) akkor megkapja a pozitív megerősítést?

Ha valami úgy van, ahogy nem akartátok, hogy legyen, akkor hogyan reagáltok? Megsértődtök? A sértettség a legrosszabb reakció amit adni lehet szerintem. Utólag látok egy csomó helyzetet, amiben megsértődtem, ahelyett, hogy bűbáj mosoly, az amit csak egy nő tud és nyünyögés, hogy de szívem én úgy szeretlek, olyan jól esne, légyszikérlek!

Felhánytorgattok régi sérelmeket, vagy tudtatok húzni egy vonalat?

Akit nem kíván a párja: próbáltad már szopással ébreszteni? :) Tudom, mikor benne vagy, marha nehéz félretenni a büszkeséget és a sértettséget, könnyebb úgy hozzáálnni, hogy na majd persze, majd még pont én teperjek, mikor igazából én vagyok a nő, és engem kéne tenyéren hordozni?!