Kedves Hölgyek! 33 éves férfi vagyok, a párom 26. Depresszióval küzdök. Már orvosnál is jártam. A problémám az az, hogy nem érzem a párom részéről a támogatást és a segíteni akarást. Vajon miért?

Szerintem a párod egy hü.lye pics.a...már megbocsájts de ez az igazság.

Jelen irományod is azt bizonyítja, hogy nem vagy analfabéta, se nemnormális, és neked ennél egy sokkal jobb nőre lenne szükséged, ő nem érdemel meg téged.

Ez az én véleményem.

Bööööh, hát...

Ez nehéz kérdés.

Mert van azaz embertípus, mint te, aki szívesen segít, és szívesen kér segítséget is.

Meg van azaz embertípus, mint barátnőd - meg én - aki nem szívesen kér segítséget, és nem is igazán tud segíteni.

Nem vagyok egy empatikus lény, a legtöbb problémával képtelen vagyok azonosulni, lelki oldalról, csak a racionális problémamegoldásra fókuszálok, szinte semmi másra.

Én ilyen vagyok, soha nem is állítok mást magamról, nem kell szeretni, de nyilván eszerint is választottam párt magamnak.

De azért ilyen fokú érzéketlenség egy párkapcsolatban még így sem megengedett. Barátomnak meghalt egy közeli ismerőse. Ő is hasonló, mint én, szóval nem igazán beszélt róla, csak közölte, és láttam, hogy bántja, dühöng miatta, magát okolja, mégse tudtam neki sok bölcset mondani, és ha felhoztam a témát, csak rám morgott, hogy nincs semmi baja, hagyjam már békén.

Végülis egyszer csak kifakadt magától, és sírt is miatta, pedig rá aztán abszolút nem jellemző, de akkor és ott nem löktem félre, csak nem tudtam mit mondjak. Mondjuk szerintem neki az is elég volt, hogy csak úgy ott vagyok.

Ennyi figyelmet szerintem te is elvárhatsz. A többit nem feltétlenül, de ennyi figyelem azért még egy hozzám hasonló antiempatikus lénytől is kitelik.

31/N

Először is gratulálok, hogy volt benned annyi bátorság - egyedül is, hogy orvosi segítséget kérj - nagyon helyes döntés volt.

Nálunk sokszor volt ilyen helyzet, hogy a férjem depressziós volt, tudom, hogy nagyon nehéz vele megbírkozni még segítséggel is. Ő különösen hajlamos volt rá egy időben. Több évet csináltunk úgy végig, hogy egy héten 7 napból 5-ön csak merengett magának és minden pillanatban szenvedet lelkileg magában.

Eleinte -én akkor huszonéves voltam - nem tudtam, hogy segítsek neki, mert ilyennel az én családomban nem találkoztam. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy milyen ez a depressziós állapot ezért azt se tudtam, hogy mivel segíthetek neki. Nem értettem meg hogy mi a probléma és miért ilyen. Nagyon sokat beszélgettünk, elmondta nekem, hogy ilyen mi az ami neki jól esik és segít. Ezeket szépen megtanultam és mikor láttam, hogy ilyen állapotban van akkor ezeket alkalmaztam.

Mára túl jutottunk ezen - szerencsére, de bennem nagyon mély és negatív érzéseket hagyott, mert olyankor nagyon rossza a család hangulata és semmi másról nem szólnak a napok csak az ő "szerencsétlenségéről". Ez több éven át szörnyen bosszantó volt. Ő nem volt hajlandó orvoshoz menni, pedig akkor talán hamarabb vége lett volna és az én iránta való érzéseimet sem viselte volna meg annyira.

A kérdésedre a véleményem az, hogy lehet egyfelelő az ami nálam is volt, hogy nem érti, nem ismeri ezt a lelki állapotot ezért nem tudja, hogy hogyan viszonyuljon hozzád, persze azért az alapvető segíteni akarásnak meg kellen, hogy legyen.

A másik ok lehet az, hogy - az én érzéseimben egy férfi nagy és erős és nem nyavajog hanem megoldja a dolgait, nem pedig nekem kell. Ne ő támaszkodjon rám, hanem én találjak oltalmat, biztonságot, megoldást nála. Persze ezt én hosszú távon gondolom, mert mindenkinek akadnak nehéz pillanatok amiben elvárható a társa segítsége.

Remélem érthető volt amit írtam, főleg itt a vége.