40+ anyák, feleségek: hogyan viselitek hogy az alakotok miatt (hízás, ernyedtség) a párotok már abszolút visszautasít, nem kíván? Mit lehetne tenni?

Amíg nem válunk el, addig nem kacsintgatok másfelé, nem tudnék tükörbe nézni… Nem ezt fogadtuk meg.

Nagyon nehéz minden nap szembesülni azzal, hogy keresztülnéz rajtam, napok óta hozzám se szól… ha kérdezek vmit nem válaszol. Még azt sem mertem felvezetni -az ügyvéddel való konzultáció után- hogy üljünk le egy kávé mellett valahol és beszéljük át a dolgainkat. Egyszerűen röhej, hogy már ehhez is gyűjtenem kell a bátorságot. Amolyan vihar előtti csend van. Félek a robbanástól… bármikor bekövetkezhet.

36:

Tényleg ilyen sztorik mennek mindenfelé de nálunk nem ez a helyzet mint ahogy olvashattad az eredeti kérdésemben. Nem arra válaszoltál. Köszi, de attól hogy ilyenek vannak, még nem jött tőled megoldási javaslat.

Egyébként beletörődtem.

Nem izgat semmi ami vele kapcsolatos. Csak a gyerekek miatt van a szükséges logisztikai kommunikáció és annyi. Le van ejtve. Mint ahogy ő is keresztülnéz rajtam minden egyes napon. Pl. hazaérek a gyerekekkel, nekik köszön nekem nem. Vagy mosogatok és kell neki valami a szekrényből, simán rámhúzza az ajtaját mintha ott se volnék, beveri a lábamba és még bocsánatot sem kér. Mondtam neki, hogy “Nem zavar, hogy ez fájt?!” Válasz: minek vagy itt?

Erre most mit lépjek? Mit lehet tenni ilyen paraszt, bunkó viselkedéssel?

Mellesleg szinte már csak a munkám tart -lelkileg- életben: ott van kihívás, sok megoldandó kreatív helyzet, sokat “kapok” is az emberektől, ami mindig jó érzés, felismerni, hogy “na már ezért a mondatért érdemes volt felkelni”, de az ember belső érzőlénye rejtve van. Elföldelve. Meghaltam belül. Az anyai szeretet meg nyilván más, mert a gyerekeim másfajta kapcsolódást igényelnek, az oké, de szerintem szerelem engem ebben az életben már nem érhet…