Akiknek csak sokkal később lett először kapcsolatuk mint az átlag, nem féltetek belemenni? Nem rettegtetek hogy akár őrületbe kerget majd a változás?

Te ugye a modell lány vagy aki már ezer kérdést kiírt arról, hogy csak fantáziaférfiakhoz tud vonzódni? Neki is a mániája (bár szerintem egy és ugyanazon személy vagytok), hogy más nők vonzalom nélkül fekszenek le a párjukkal. Tévedsz. Van olyan is, én is voltam olyan kapcsolatban 30 fölött, hogy bemagyaráztam magamnak, hogy már család kell és muszáj belemennem egy kapcsolatba, mert kifutok az időből. Hát rosszabbul nem is gondolhattam volna, mert csak szenvedtem és mindig kifele tekintgettem. Egyetlen ilyen kapcsolatom volt, és rengeteget tanultam belőle. Ilyet soha többet.

Nem, nem olyanokkal van együtt a nők többsége, akikhez nem vonzódnak.

Nem, nem vagy különleges. Sőt, te vagy a többség. Az emberek többsége olyannal szándékozik együtt lenni, akihez vonzódik. A nők többségének nagyon kevés férfi tetszik. Ebben is olyan vagy, mint mi, többiek.

Lehet, hogy neked nem olyan férfiak tetszenek, mint másoknak. Sőt, biztos. Nekem a bájgúnárok pl. kifejezetten taszítóak. Nagyon nehéz olyat találni, akivel egymásnak tetszünk es össze is passzolunk. Gyakran szerencse kérdése.

Amilyen körökben mozogsz, lehet, hogy a nők többsége pénzért megy bele a kapcsolatba. De nem ez az általános. Próbáld meg jobban megválasztani a barátaidat, próbálj jobb körökbem mozogni. És fordulj klinikai pszichológushoz.

Kicsit a történeted olyan mint az enyém, de aztán más irányt vesz. Nekem sem volt soha senkim (28 éves koromig), mert én imádtam egyedül, a barátaimmal meg az érdeklődési köreimmel lenni. Aztán szépen lassan a környezetemben mindenki megállapodott, házasodott meg gyereke lett, de engem úgy igazán ez sem zavart, mert én jól éreztem magam. Néha-néha randiztam, de azt is azért, mert izgalomra vágytam, kiöltözni, megismerni valakit, egy pohár bort iszogatni a nyári melegben, valami hangulatos helyen.

Aztán jött valaki, akivel olyan jó volt ücsörögni, beszélgetni, meg nevetgélni, hogy benne találtam magam egy kapcsolatban. Kicsit tényleg nehéz alkalmazkodni, de ezt meg tudtam vele beszélni, segít azokban, amiket én a kamaszkoromban meg a huszas éveimben nem tapasztaltam meg. Összességében örülök a dolgok menetének, mert utólag már tudom, hogy én mostanra értem meg erre. Boldog vagyok benne.

A leírtak alapján viszont rád vonatkoztatva van pár meglátásom:

1. Nekem súlyos gyerekkori traumáid vannak, nem vagy jól mentálisan összességében. Ezzel kellene valamit kezdenened elsőként, ehhez szakemberhez (pszichológus) kellene járnod. Ennek a nyomán nagyon sok minden átértékelődhetne benned és másként állnál dolgokhoz. Nem csak a párkapcsolathoz, hanem az egész élethez és ez fontos lenne a boldogságodhoz. Ne félj segítséget kérni!

2. Azért mert nincs jobb, ne menj bele. Valóban nem a külsőség minden, és nem mindenki brazil modell, de a másiknak tökéletlenül kell tetszenie. Az én barátom számomra vonzó, de látom a hibáit. Valahogy egészséges módon kellene találnod valakit aki nem azért tetszik mert brazil modell, hanem mert a szeme mosolyog, amikor nevet és elolvadsz tőle. Remélem érthető a különbség. Kicsit ebben is az önsimereted lehet szerintem a baj, hiszen ha magad nem szereted a hibáiddal együtt másokat sem fogsz tudni. Olyan mintha senkivel sem rezonálnál, de ez amiatt van, mert ennek nem is adsz esélyt.

3. Számomra olyan mintha az intimitástól irtóznál, emiatt lennél elutasító. Ennek a hiánya miatt nem tetszene senki és kicsit erre hajaz az "örömlánykodás" kommented. Nem kell mindenkivel lefeküdni, sőt, soha ne feküdj le senkivel sem olyan helyzetben, ami neked nem komfortos, de a tiéd valahogy túlmutat ezen. A szex sem attól lesz jó, ha a legtökéletesebb külsejú emberrel vagy, hanem ha valakivel nyitott, őszinte kapcsoaltban vagy, vagyis intim viszonyban. Az én barátom, nem csúnya, de nem egy brazil modell, ennek ellenére jobban kielégít mint eddig bárki más, mert bízunk egymásban, őszintén kommunikálunk arról, hogy mit kívánunk. És az rohadt szexi tud lenni, hidd el.

De ezek csak dolgok, amik eszembe jutottak az írásodról, ha valami nem illik rád, ne fogadd el.

Nem hiszem, hogy ez a fiú annyira téged akarnak. Azért ostromol, mert nincs tétje a dolognak. Ha megemlítenéd az összeköltözés szót, azonnal kihátrálna.

Akinek igazán tetszel, az zavarban van, alig mer kezdeményezni, innen tudhatod. Aki nagyban ostromol, lazán viselkedni, annak nem jössz be igazán, ezért tud könnyed lenni.

Nem, nem adná vissza a diplomáját senki, a helyzet, hogy neked van egy rakat szar gyerekkori mintád (megsúgom mindenkinek van, csak van akinek szerencsésebb, meg aki dolgozik rajta). Ezekből, vagyis a szüleid általad elítélt házassága miatt az önértékelésed végtelenül alacsony. Ez egy tudat alatti dolog, nem úgy néz ki hogy azt gondolod, hogy csúnya vagy, hanem hogy szerethetetlen vagy és nem tudsz változni. Ennek feltehetőleg az az oka, hogy eleve az emberekről - mint ahogy a szüleidről is - nagyon rossz véleménnyel vagy (erre utalnak az erős erkölcsi ítéleteid pl.).

Ezek mellé jön egy jó szar kötődési típus, tippeim szerint elkerülő, amikor mindenki is kell, de igazából senki sem, szóval mindenkit elhajtasz előbb-utóbb magad mellől (szintén a szüleid szar kapcsolatára hivatkozva, természetesen). És akkor még felmerülhetnek más hasonló dolgok, engem inkább a borzasztóan labilis hangulatod zavar, ez nagyon nem átlagos, de ennek a diagnózisához több kellene, nem egy GYK.

Ami szomorú, hogy nem, ez egy pszichológusnak meg sem üti az ingerküszöböt, mert a felsoroltak - hát megbocsájts -, de elég basic dolgok. Az egyetlen dolog, ami ezeknek a megoldásához kell, az a saját elhatározásod és egy szakembernek a megkeresése, majd kitartás. Persze így sem egyszerű, de ezt így konkrétan te tudod megoldani, megbocsájtani a szüleidnek (magad miatt) és fejleszteni önmagadat. Kiventilálni magadat, felállni és továbbmenni. Szóval sajnálom, hogy így érzed magad, sajnálom, hogy végig kellett ezt nézned és magányosnak érzed magad, és szorítok, hogy meg tudd tenni, amit meg kell; felnőni.