Tényleg baromi nagy kérés, hogy most az egyszer ne adja haza a pénzt, mert állatorvosra kéne?

Nem cigány húzás, mivel még így is teljesen igazságosan jártam el. Az állampapírnak minimum a fele engem illet meg, mivel nekem köszönhető, mivel ő megtakarítás helyett a szülei cigizését fizette.

"Te igy a kb 1,4millios vagyonotokbol elvettel 1milliot."

Nem is írtam sehol, hogy mennyi pénzünk volt állampapírban. Annyit írtam, hogy havi 100 ezerért vesz egy ideje. Szóval honnan is hoztad össze, hogy mennyi volt a vagyon?

A számlán lévő összes pénz és az állampapírnak jóval kevesebb, mint a fele van most nálam. Nem 700 ezer volt állampapírban, hanem több.

Igazából még így is ő járt jól.

A számlán 400 ezer alapból az én fizetésem, azon felül pedig 285 ezret vettem ugye le (mivel összesen 685 ezer volt rajta). Az állampapír eladásából származó 300 ezer ft-ot is elvettem tőle.

Állampapírban pedig 1 millió 500 ezer ft-unk volt, már ha ennyire téma, tehát az összes vagyon 2 185 000 ft volt. Ebből elvettem 985 000 ft-ot. Több, mint 200 ezer ft-tal jut így neki több, ami bőven fedezi az én fél havi költségeimet.

Az a legkevésbé sem érdekel, hogy a szülei hogyan fognak befűteni így, és az sem, hogy az anyja "beteg".

Egy pillanatig sem lesz lelkiismeretfurdalásom, és nem fogok egy ft-ot sem visszaadni neki.

Még az is fair lenne, ha az ehavi fizetésén kívül semmit nem hagynék neki, de ezt azért nem teszem meg vele.

Már kifejtettem viszonylag részletesen, de leírom megint.

Amit írsz, az korrekt és logikus lenne. Csak nem ismered őt, és nem tudod, hogy ha már említés szintjén is előkerült ennek a fele is, amit írsz, akkor hogy beszélt velem, mit kaptam.

Egyből emelte a hangját, és lehordott. Nem primitív módon, nem qurvázva, mint valami cigány, hanem úgy, mint mikor a frusztrált tanár vagy egy idegösszeroppanás szélén lévő szülő aláz meg. Egyből a szememre vetette minden hibámat, és lebegtette, hogy én mennyi cipőt, parfümöt vettem az összeköltözés előtt, mire költöttem a fizetésem. Azt, hogy én vágyom parfümre, kozmetikumra, ruhákra, ilyen alantas, bugyuta, "szőke" dolognak adta elő. Azt, hogy én ilyeneket vettem, olyan hangnemben adta elő, mintha csecsemőket gyilkoltam volna.

Szépen elmagyarázta, hogy nem vagyok szebb a sminktől, nem a ruha teszi az embert, meg, hogy ő nem használ arckrémet, mégsincs semmi baja a bőrének, ha pakolás kell már a hajam végére, akkor menjek és csapassam le a fodrásszal az egészet, a parfüm felesleges, undorító, környezetszennyező, stb, stb.. Amikor ezeket elmondta, ő úgy vette, hogy támadhatatlanul érvelt, és lemosott engem a "porondról", és ha nem értek azonnal egyet, és továbbra is egy szemernyi vágyam van ilyen dolgok felé, akkor neki joga van már emelni a hangját.

Aztán jött az, hogy a testvérem bipoláris, és nekem is ott van a genetikámban, úgy főleg, hogy én ráadásul nő vagyok, mert ez egy női betegség, szóval, ha a fiútesómnak van, akkor rajtam is garantáltan kijön, és, hogy már a cipők meg parfümök "eszetlen" gyűjtögetése is erre utal. És, hogy ő vigyáz, hogy ne jöjjön ki rajtam ennél jobban, szóval ha ő kemény velem, ha az én érdekem, mert másból nem értek, és azért van, mert szeret.

Most már értem, hogy milyen abszurd ez leírva, de ezek a dolgok évek alatt lettek felépítve, apró lépésenként. A kapcsolat elején teljesen normális volt, rendes.

Aztán kezdődött úgy, hogy jajjj, smink nélkül is szép vagyok ám, és hogy neki nincs is igénye, hogy az Adidas edzőcipőmön kívül másban is lásson, neki mindenféle giccs nélkül is gyönyörű vagyok. Ez kitartott sokáig. Utána jött, hogy miért nem hiszek neki, miért nem veszem komolyan, hogy neki tényleg nem kellenek rajtam ezek a dolgok, miért sminkelek még mindig, ha vele vagyok, miért kell a magasabb sarkú cipő. Utána "szót fogadtam", és neki nem csináltam ezeket, de mondjuk munkahelyre igen, akkor meg jött, hogy kinek akarok ott tetszeni, miért csinálom, miért nem az ő véleménye a fontos. Végül az is, hogy a tesómra is jellemző volt, hogy folyton tollászkodott, vett egy vagon új ruhát, amikor mániás lett, és nehogy velem is ez legyen, és azért vagyok ilyen "kicsípett" a munkahelyemre. Az nem zavarta, hogy nekem az az alap stílusom, és az ő kedvéért vettem vissza, és igazából ha máshová, másvalakivel mentem, akkor sosem változtattam, hanem csakis neki. Minden egyes nap 0-ról indult a hozzáállása, úgy értem, minden nap valami fene nagy változásnak érzékelte, hogy kisminkeltem magam a munkahelyre, adta a hülyét.

Szép lassan lett ebből az, hogy már letiltott a sminkről, mert ő nem fogja elszúrni úgy az életét, hogy erre kell költeni, értsem meg, hogy ketten vagyunk, nem csinálhatok azt, amit akarok, és ő nem megy többé bele abba, hogy én ilyen káros kencékre költsem a pénzt, mikor neki olyan a világnézete, hogy az ostoba fogyasztói magatartás ellen harcol, ő nem fogja eltűrni ezt a saját életterében. Nyilván ezen a ponton is meg lehet kérdezni, hogy miért nem dobtam ki a francba. Nos, én szerettem, tiszteltem őt, és amikor ilyen társadalomkritikákat fogalmazott meg (általánosan, nem rám mutogatva), akkor okosnak gondoltam, komplex gondolatai voltak. Szóval úgy voltam vele, hogy ha egy ilyen okos ember már bennem látja azt, amit állandóan megkritizál, akkor biztos tényleg egy gyarló, vacak ember vagyok. Ezt nem szó szerint fogalmazódott meg bennem, hanem inkább tudat alatt, aztán érzésekben jelent meg, szégyent éreztem.

Szóval sajnos engedtem neki egy idő után, csináltam, amit mond. Egyrészt valamennyire elhitette velem, hogy felettem áll és nem vagyok jó, amikor viszont megcsillant bennem az, hogy dehogy van így, akkor sem álltam ki magamért, mert úgy gondoltam, nem éri meg a veszekedést. De ugye közben gyűlt és gyűlt.

A cicámat elmondhatatlanul imádom, ezért lett az, hogy amint az ő élete forgott kockán, akkor már nem tudtam tűrni tovább. És nemcsak nem tudtam már tűrni és engedni, hanem ezzel együtt felszakadt belőlem sok év bántása, a sok alázás, leépítés. És magamra is haragszom, hogy eltűrtem, és ekkora szerencsétlen voltam, és ennyi időt, szeretetet, energiát pocsékoltam erre a kapcsolatra.

Remélem, így kicsit érthetőbb.