Van még ebből normális kiút? Mit csináljak, hogy ne legyenek ilyen ijesztően gáz gondolataim?

Az a helyzet, hogy még csak 3 éva vagyunk házasok, 5 éve ismerjük egymást, de már olyan szinten elegem van a férjemből, hogy azt el sem tudom mondani. Hiába a szép szó, hiába a veszekedés, hiába a manipuláció, semmi nem változik, max rosszabb lesz. Elnyomottnak érzem magam, már rég elvesztettem a valódi énemet, és legtöbbször már a jelenlététől is pattanásig feszülnek az idegeim. Gondolkoztam váláson, mert ez tarthatatlan állapot, de az a baj, hogy vagy egy 1 éves gyerekünk is, akivel amúgy nagyon szeretik egymást. Úgyhogy miatta nem lehet. Ki nem állhatom a mozaik családokat. Meg amúgysem akarnék mindig találkozni ezzel az alakkal, amikor csak átadjuk egymásnak a gyereket. Sőt igazából csak magamnak szeretném megtartani, de abba egyrészt úgyse menne bele, másrészt a gyerek is hiányolja ha nincs itthon, és ők tényleg jól elvannak, nem akarnám ettől megfosztani. Szóval a válást mint opciót el kellett felejtenem, ez jelenleg nem játszik. Viszont így meg a férjem haláláról fantáziálok. Na nem mintha én akarnám megölni, de egy baleset, egy rablás, egy halálos betegség, csak ne kelljen túl sokáig ápolgatni. És amikor ilyenek jutnak az eszembe, az annyira borzasztó. Megijedek magamtól, hisz én nem ilyen vagyok, soha nem akartam ártani senkinek, egy kicsit se, nem hogy a halálát kívánni. Aztán csak még inkább haragszom és gyűlölöm amiért ilyenné váltam miatta. De szeretnék tenni valamit ellene, mert nem akarok ilyeneken gondolkodni. Valami segítő javaslat?